Nem hiszek egyszer volt és megkövült örömökben
Minden élet
folyton megújuló örömében hiszek.
Hiszem, mert látom:
föltámad a dermedt föld alól
évelő hajtásaival a málna,
a tavaly letiport diófa-csemete
eleven gyökere idén újra kihajt,
nyüzsgő népszámlálásra gyülekeznek
a százszor szétdúlt hangyabolyok;
a féreg-járta almafán fehér
szirmok fürdőznek habos tavasz-sugárban;
a hajnali gyep nyálkás harmatában
vidulnak a csigák, csont-házuk fémesen csillog;
sárga kiscsibék igyekeznek a tyúkok
aggodalmának tollas sátra alá;
botladozó csikókat sodor a kancák
oldala mellé a szorgos úti-sietség…
Ó, mindent lángra lobbantó sietség!
Sietsége megifjult elemeknek!
Benned immár rendelt helyükre lelnek
a gyomok és virágok, férgek és szárnyasok,
az emlősök – s az ember.
Az ember,
aki művét építve, s bizakodva
szemléli ezt az egészet,
az ember, aki nagy-kerekű gyermekkocsikban
és épp csak testére szabott kis otthonokban
sokasodik,
hogy továbbadja utódainak
e sókból és savakból százezerszín,
százezer-forma, mozgó s mozdulatlan
eleven lényt formáló Földgolyót,
s a Mennyet is, a vegytanilag végleg
elhanyagolhatót…
A Mennyet, mely kék tündöklés odafent,
a Mennyet, mely már senkié,
s nem maradt benne semmi más, csupán
a téli lombtalan fák árnyképei –
ha alkonyodik
és sóhajai a létből menekülőknek –
ha föltámad a szél.
De idelent ez a Föld a miénk,
füveké, rügyeké, barmoké, embereké,
árva vadhajtásoké és kilobbant szirmoké,
s fiainké, kik lelkes gépeikkel
egyenest szállnak a görbülő tér
folyton elmozduló ábráin át.
Miénk ez a világ,
miképpen léte-holta gondja is miénk,
s miképpen nem hiszünk
az egyszer volt és megkövült örömökben:
csak minden élet
folyton megújuló örömében hiszünk.
Végtelen meg egy, 1967 [172-173.]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése