Akik megvilágítják a lelkünk, a szellemünk.
Amit helyettünk öntenek szavakba olyan ékesen vagy olyan magától értetődő egyszerűséggel. Olyan szívderítően vagy olyan inspirálóan. Olyan finoman vagy olyan leplezetlenül, pontosan. És akik eldalolják azt.
Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai, kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani, izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak, fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget, róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket, libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá, nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná, nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás, szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás, vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok - pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott -: a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek, s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai, kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani, szelíden - ti vagytok a jóság -; meghitten - ti vagytok a csönd -; jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön; ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség, ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért; küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez, az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes, ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai, titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni, ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény, ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt, tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet, tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai, titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni, karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók, szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők, táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók, szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők, sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot - simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok, ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s - tanácstalannak - tanácsot ad, ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad, s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét, üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét, ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett - köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.
Tövist virágzik az idő, mázsás ködöt a levegő, légüres bánatok lebegnek, szállanak, zuhannak, leesnek. Avar hullámzik, bokámat nyaldossa, szívemig fölárad - ősz, te szilaj, te szomorú, kegyelmes szívbéli háború, add, hogy a szemem szép tágra, kerekedjél a világra, s legyen a szavam oly könnyű s oly éles, mint a tavaszi fű.
A csönd lüktet a félhomályban, hulló lombokat ringatón, szépségektől terhesen, mint ahogyan ver a szívem. Hajnalodik – a nappal ásít álom-ittasan, fél-éberen, akárcsak én; – táguló tüdejébe szívja a kocsonyásan-remegő ködöket, s mint az ember szeme, – ha könnyíthet lelkén, gondjai kevesbednek –, lassan tisztul a táj.
Várom, hogy mozduljon a hajnal, friss lendülettel lépjen a világosság felé, a hajnal is vár engem. Farkasszemet nézünk. Tétovázunk, biztatgatjuk egymást. Nehéz az első lépés, csábító a kába álom. De aztán mégis: egymásra nevetünk, s megindulunk vidáman, kéz a kézben, mint szerelmesek, hogy huszonnégy órán keresztül gyűjtsük az erőt és a kedvet, amellyel holnap – újrakezdjük.
Az apró fények, mint halak a csalétekre, összegyűlnek; színültig megtelik a táj csönddel, s az ég szélén kicsordul: göndör bárányfelhő-darab.
Ó, elillanó pillanat! Illanó és véget-nem-érő, hisz tebenned ölelkezik a szem a színekkel, a fény az árnnyal, bolyhos sugarak
illegő szirmokkal, a nap a földdel – ó, elillanó s véget-nem-érő rezdülés, te vagy a születés, a béke; a tüdő vidáman harap
a levegőbe; pirkadat, új nap, köszöntelek! Derűs, munkás nyugalmadat köszöntöm; zúdulj át az idegeken, az ereken, a szív, az agy
minden sejtjén, s maradj, maradj mindannyiunké mindörökre, hogy törvényeid igazgassák minden tettünk; a te erőd erőnk, és minden mozdulat mélyén te szunnyadsz szelíden, mint a lelkekben a szabadság.
Zsongva-nevetve remegtek a fákon a drága gyümölcsök.
Mint ódon páncélingen mikor átüt a sejlőn
meg-megcsillámló szövedéke a finom aranynak:
borzongó lombok közül úgy kacarásztak elő a
napsugarak. - Mikor elbúcsúztam egy évre tetőled,
roskadtan vajúdó s már szőkés hajkoronájú
régi gyümölcsös: künn a mezőn készült puha ágy a
megszületendő, ring-izmú élet-erőnek.
S ez az igézet gyújtja szememben a fényt, amikor most
járom a megvacogó-fogú, dért váró-fejű várost.
Nyári napok heve, érett élet-illatú fények
elszálló emléke bizserg tüzelő ereimben;
minden elmúlt, s minden eztán elsuhanó nyár
csorgó méze ízét-aromáját ízleli nyelvem.
Míg sétálok, rám mosolyogsz, ősz. Rám mosolyogsz a
sarkon a gesztenyeárus síró tűzparazsából,
rám mosolyogsz az esőből; és ha megállok a hídon:
ellocsogod, minden titkod kibeszéled a szürkés-
sárga habokból; és a szelekből hogyha fülembe
súgsz nagy pajkosan illetlen szavakat, ugye, akkor
el ne csodálkozzál, amikor zavaromban az arcom
is kipirul tőlük. - S ha a Fellegvárra fölérek:
sárgálló levelek tömegét küldöd föl utánam,
mik titkos szövegét mikívülünk senki sem érti.
Sok leveledre, ha későn is, de küldöm a választ.
Halld meg hát: szeretem bágyadt meleged ragyogását,
mely a nyári remények dús kiteljesedését
hozza magával; és szeretem hűvös nyugalommal
elvánszorgó napjaidat, mert széllel-esővel
késztik az embereket, hogy egy kissé melegebben
nézzenek egymásra; szeretem, ha a ködsüvegekkel
ellátott havasokra telepszel, s nézed a távolt:
van vajon-é sok időd még itten időzni minálunk:
jő-e a tél már, és elkerget, s hóborította
országában átveszi-é az uralmat, avagy még
hagyja, hogy elkészítsd egy évre előre lakásod:
béleljed bíbor szőlőkkel, aranysugarakkal...
...Vége a sétának, búcsúzom hát, s hallom, amint te
is búcsúzol: hosszú, hömpölygő verssorokat súgsz.
- Engem várnak a tantermek, könyvtárak aranyló
könyvekkel, mikben, mint hogyha megárad a széles
Duna: olyan méltósággal hullámzik, ezernyi
színben csillámlik anyanyelvem; avagy csobogósan
szökdel, mint ha a Ciblesről nevetőn lekanyargó
kis patakok gyors habja után futamodva, megállni
nem is akarna, amíg meg nem pillantja a tengert... - Nos, a viszontlátásra, öreg. S ha te is búcsúzol majd:
küldd minél hamarabb szép unokád: a Tavaszt!
Hajadon füzek, búzabóbiták - csupa illat és virág a világ, csupa mosoly és csupa kedv, csupa libegés: lányokon selyemruha - emitt a pipacsok, amott, az ég alatt pisze szellő szalad, a felhő szétszakad, s látszik egy kék falat égbolt - alatta terül el a nyár, s pacsirtaszóval frissen kiabál: - Én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan.
Várlak, mert tudom: visszajössz; visszajössz, mert tudod, hogy várlak. Tökéletes kör: te meg én, és tökéletes logika. A tükör is csak akkor él, ha van kit tükröznie. Egymás tetteinek oka vagyunk, oka és célja - te tudod. Athéné óvjon. óvd magad!
