Rézsút súrolja a napfény a kertet, hónalj-árnyékot
növeszt a leveleknek, a mézarany parkettán elömlik
a nagyszoba hátsó faláig, a fehér tükörben tűnődve
visszadereng: örök hófalról az örökös napfény.
Tudjuk, de még nem törődünk vele, látjuk, de még másfelé
nézünk, az út közepén túl, a nyár közepén túl,
de már hibátlanul együtt, mint a szél és a lomb.
Darázs reszket és elélvez a gyümölcsillatban, édes, édes ősz jön,
felhangolt idegeket zsongató, érett ízeket kortyoltató.
Szemedből visszatükröződik az arcom, szívedből visszatükröződöm,
így teljesedek be, szelíden megérve immár az örömre,
ámulva és önfeledten reszketek a mosolyodban;
hát köszönöm, hogy vagy, hogy lélegzel, hogy jársz-kelsz,
hogy ajtót nyitsz, hogy öltözöl, hogy vetkezel,
hogy megfelezed minden percem, szívverésünkkel bedobogjuk az időt,
s vígan megszökünk belőle egy-egy kielégült órára,
visszarepülünk kamaszkorunkba angyalizmokkal,
s boldogan érkezünk meg újra s újra magunkhoz az ismerős úton.
És köszönöm, hogyha kell, csak úgy vagy, mint fehér falon
visszaderengő napfény, hogy ne féljek nagyon a papírra hajolva,
önkéntes, divatjamúlt őrszem, meg ne pucoljak s el ne vaduljak,
pofámon sörtét növesztve ne vicsorogjak, higgyem a nagyobb erőt,
a nagyobb hatalmat, a szelíden mosolygó ikonon a nyár végi aranyglóriát.
Alacsonyabban jár a nap, óriásira nagyítja az árnyékunkat,
s kivetíti, hová, milyen falra, milyen bohóckodó ugrabugra lesz
egyszerű mozdulatainkból, milyen hörgés lélegzésünkből,
milyen zuhanás ölelkezésünkből – kifordít önmagunkból ez a szörnyű
távlatú árnyjáték, hát köszönöm, hogy úgy élünk, mintha nem vennénk észre,
és hogy életünk mégis a miénk!
