Sík Sándor - A tó lelke

Állottam hosszan, hallgatag,

A fák alatt, a tó felett.

Halvány holdfény a gallyakat

Sugárba vonva reszketett.

Ködben, homályban állt a tó,

A légben néma mély igézet,

Félálmodásba ringató.

 

A tónak lelke megigézett.

 

Levél se mozdul, nesz se szól.

Hallgat a víz, szunnyad a szél.

Hullám közül, a víz alól,

A sejtelem világa kél.

A tó beszél. Én hallgatom.

S a vízbe nézek, egyre nézek.

Élek?... Nem élek?... Álmodom?...

 

A tónak lelke megigézett.

 

Testetlenül és nesztelen

Hűvös sugalmak rajja kel,

És átszűrődik lelkemen.

A tó, a tó titkot lehel.

Átsző mindent e lehelet.

Minden titok, amerre nézek.

Nedves köd ül a táj felett.

 

A tónak lelke megigézett.

 

Homály, homály! Minden homály!

Ez a Chaos! Ez a setét!

A némaság ős lelke száll

Nagy szürke szárnyon szerteszét.

A nagy szárny zajtalan suhan.

Még nincs napfény. Még nincsen élet.

Az anyag áll csak hangtalan.

 

A tónak lelke megigézett.

 

A némaságba belevesz

A gondolat, a képzelet.

Igen, az első reggel ez:

A Lélek a vizek felett.

Elömlik, áthat mindenen.

Csak egyet látok, egyet érzek:

A végtelen! A végtelen!

 

A tónak lelke megigézett.

 

És halkan és önkénytelen

Imádság fogan ajkamon

Arcod előtt, ó Végtelen.

Imádkozom, imádkozom.

És bennem föllobog a fény:

Mely elveszett a vak homályban,

A Fényes Végtelen ölén

A lelkem, a lelkem megtaláltam!

Sík Sándor - Októberi rózsák

Piroslanak az októberi rózsák,

Széltől, madártól zsongnak a fakó fák,

A szökőkút csorog, akár a jóság.

Bennem is, bennem is, félénk dallamok

Borzolgatják a lomha őszi prózát.

Elálldogálok egy árvácska-ágynál.

Mondd, árva szívem, merre, mire vágynál?

Mi az a dallam, ami benned vájkál?

Messze van, messze van, minden messze van,

Az is ami volt, az is amit várnál.

Nézel az égre? Az a piros felleg

Immár csak emlék: nap-vissza-lehellet!

Ülj meg a békés szomorúfűz mellett.

Békesség, békesség, békés öregek

Bölcsek mosolya, immáron az illet.

Pereg a levél és pereg az óra.

Jön a november, a dér meg a bóra.

Jobb lesz, gondolj a decemberi hóra.

Neked is, neked is, holnap, úgy lehet,

Neked is fúvatnak takarodóra.

Hadd fúvassanak! Tudom, az is szép lesz!

Érett sziromnak lelengeni édes.

De míg bennem a dal fecskéje fészkes,

Hadd szálljon, - hadd fájjon: a tearózsát

Idesimítom ajkam melegéhez.

Sík Sándor - A titok

XXIII. A második születésről
 
Szűk ösvényen magamban járok.
Jobbról árok, balról is árok. 

Ködben és porban, fázva, félve,
Járok, didergek sok-sok éve. 

Világtalan vakon születtem,
De már tudtam, hogy látni lettem. 

Amikor még csak félig voltam,
Az egész életet daloltam. 

Sárban jártam, sivár sötétben,
Keserű könnycsepp volt az étkem. 

Százszor elestem, százszor keltem,
Sótlan kenyerem sírva szeltem. 

És didergőn, sírón, rekedten,
Én akkor is csak énekeltem.

Tudtam, hogy egyszer odaérek,
Hogy egyszer enyém lesz az Élet. 

Elalszanak a csalfa lángok,
És megölelem a világot.

Hogy egyszer, egy hívatlan esten,
Megszületik bennem az Isten. 

S amért az ösvényt végigjártam,
És meg nem álltam, sose álltam, 

S ha rongyosan, ha megtiportan,
Mindig az Egészet daloltam, 

Himnusza lettem tűznek, fénynek:
Éneklő tűz és tűzi ének. 

Sík Sándor - A titok

Sík Sándor - A napkeleti bölcsek

Ama csillag után. 

A holdsugaras hideg éjszakában,
Mint egy fehérlő, csendes álom,
Úgy vonult el a komoly karaván.
És elől ment a három. 

A sziklás föld mogorván és kopáron
Feküdt el lábaik alatt.
Méltóságos sora a száz tevének
A harmaton halkan haladt. 

És mintha fehér árnyak lengenének,
Úgy vonult végig a fehér sereg
A völgyön, ahol nem nőttek virágok,
S a városon, ahol az emberek
Nem virrasztottak és nem énekeltek. 

S ahol nem látta őket senkisem.
És így suhant el csendesen
Életre éledt vágya Napkeletnek
Az ezredéves éjszakán. 

Ama csillag után.

Sík Sándor - A hajnal szerelmese

Azt szeretem, aki nevet,
Akinek rózsaszín az arca,
Aki örül, aki kacag,
Aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem,
A hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem. 

Az én emberem a gyerek,
A nagyszemű, nevető gyermek,
Akiben szűz minden-csírák,
Ezer erők rügyezve kelnek. 

Az én emberem, aki fölkel,
Az induló, az ébredő,
Akinek győzelem az álma,
Akiben dalol a jövő. 

Szeretem azt, aki akar,
Aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
A fakadó fiatal élet. 

Az ébredő napot imádom,
Megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke,
Az én dalom a hajnalé.

Sík Sándor - Egyszerű titok

Nézvén naphosszat emberek szemébe,
És este ülvén egymagamban,
Nehéz könyvek között,
Egyszerre valahonnan kicsapott
És elém lobbant mindörökre
Az egyszerű Titok. 

És elfoszlott a nagy Illúzió.
Messzelátóm megfordult hirtelen,
Az életnyüzsgés olyan messze volt,
És úgy álltam fölötte szent magányban,
Mint egy alpesi szirtorom fején,
Napfényes, istencsókos, friss magasban,
A mozdulatlan ég-mosoly alatt. 

Lenn, lenn sürögnek apró hangyabolykák,
Apró faluk, és apró városok,
Pici Besnyők és pici Londonok,
És gombostűfej emberkék közöttük,
Ici-pici nagy bottal, nagy tasakkal,
Nagy pápaszemmel, nagy szakállal,
És ici-pici nagy-nagy akarással. 

Ni, ott egy gazda, jár az ekenyomban
És veti, veti a magot
A barázdába: nyílt istenmarokba.
Amott egy furcsa kis kalmár lohol
A Börze autós ajtaja felé,
Percentes agyú, asztmás kis öreg,
Forgatni zsebnyi játék tantuszát:
S nem látja, hogy a kattogó kerék
Forgatószíjja a nagy Mozgató
Láthatatlan kezére tekerőzik.
Amott kis napfény csillan pajkosan
Játékkatonák új sisakjain:
Állítgatják őket felnőttes arccal,
Farsangi, cifra, csillagos ruhákban,
Bajuszos, furcsa, szögletes fiúk:
Vezeti kezüket egy öreg szolga,
Az alázatos szolga, a Szerencse,
Akit dolgoztat a Parancsoló. 

Milyen érdekes ez a nyüzsge játék!
Hogy látom apró agyvelőiket kigyúlni
(Papírmasé-váracskák pici körte-fénye!)
És látom bennük a gondolatot
(Plakát-betűsen, hangos, nagy színekben!)
Mind azt hiszi, hogy lép, mozog, cselekszik,
S fontoska énje intéz, hat, teremt,
És nem érzi az Egyetlen Erőt,
A minden mozdulásnak Mozgatóját,
A minden gondolatnak Gondolóját,
Az okozások egy Okát. 

Ó én akarom az Akaratot!
Én szabad szívvel és gyermek-repesve
Az Áramkörbe kapcsolom magam,
Kis, szürke szívem hadd izzítsa fénnyé!
Én akarom: akarjon általam,
És hasson, és építsen, és teremtsen.
Akarok lenni szerszám a kezében,
Toll és eke és mécs és rádió:
Kis életem, hadd nőjön által így
A szabad légen át a végtelenbe.
Ó akarat, szabad szolgád vagyok,
Hűbéres úr e rabszolga világon:
Szolgám minden, mert én szolgád vagyok,
Enyém minden, mert én Tied vagyok!

Sík Sándor - Ember

Embernek lenni!
Csak-embernek, semmi egyébnek,
De annak egésznek, épnek,
Föld-szülte földnek
És Isten-lehelte szépnek!

Lerázom magamról a port,
Amit a századok ajka rám lehelt,
Ledobom a palástot,
Amit a Hivatal rám tekert,
És az apostol köntösét is szétnyitom,
Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:
Nézzétek, itt vagyok.

Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
Amit a földanya megformált a mélyben,
Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
Fogantatásom titokzatos pillanatában:
Én, ember, egy a millióból.

Ne várjatok éntőlem prédikációt
És ódát és okoskodást ne várjatok:
Én azt beszélem, ami vagyok.
Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
Öröktől való.
Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
Ami több lenne a pornál,
És mégis, úgy akarta az, aki formált:
Ami vagyok, örökkévaló.
Semmi vagyok, egy milliomod,
De minden, mert mindnyájatok.
Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
Akár a ti eretek!
És piros bennük és meleg a vér,
Mint bennetek.
Nézzétek ezt a szájat:
Kenyérre és csókra és szóra született,
Mint a tietek.
Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
És látni tanult és sírni szokott,
Mint a ti szemetek,
És álmélkodik reggeltől estig,
Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
Halljátok, a szívem hogy piheg?
Hallgassátok és megértitek,
Hiszen ő is, mint a ti szívetek,
Kilenc hónapon át pihegett
Egy édes anyának szíve megett,
És visszatér, mint ti visszatértek,
A földbe, amelyből vétetett.

És ez a lélek, érzitek-é,
Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
Ó nézzetek belé!
Magát mutatja, egyet mutat:
De ebben az egyben a ti arcotokat.
Tükör módjára tükrözi hűn:
Benne az erény és benne a bűn,
És minden érzés benne van,
Ami csak bennetek megfogan,
S kimerhetetlen mélyébe lenn
Piheg a mindennapi rejtelem:
A közös, a közös Végtelen.