Akik megvilágítják a lelkünk, a szellemünk. Amit helyettünk öntenek szavakba olyan ékesen vagy olyan magától értetődő egyszerűséggel. Olyan szívderítően vagy olyan inspirálóan. Olyan finoman vagy olyan leplezetlenül, pontosan. És akik eldalolják azt.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ellen Niit. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ellen Niit. Összes bejegyzés megjelenítése
2020. július 24., péntek
Ellen Niit - Az otthonok otthonokká terebélyesednek
A szoba csak lakás,
a ház csak ház.
Az otthon valami más.
Az otthonok idővel válnak otthonokká.
Mikor a kerti ösvény útilapui,
az aszfaltozott udvar
csenevész gizgazai
szívedhez nőttek,
mikor a szív gyökerei
áttörnek pázsiton, kövön és aszfalton,
mikor a szív gyökerei elérik a talajvizet,
akkor vagy otthon.
Az otthonok észrevétlen
terebélyesednek otthonokká.
Szállingózó őszi levelek,
alvó vidékek fölött
vándorló felhők növesztik
napról napra, évről évre.
Az állandóság tudata,
egy-egy bátorító
pillantás, érintés teszi
otthonná az otthont.
A minden reggeli
búcsúintegetés,
az ablakon kopogó
csontos és lombtalan, deres és havas,
bimbós, virágos és lombos, ősszel
tenyerükön almát tartó ágkezek.
A házak is gyökeret vernek,
szobákat hajtanak, nyílnak,
virágoznak, magvakat szórnak szét,
ha már otthonokká
terebélyesedtek.
Fordította: Kányádi Sándor
2019. március 4., hétfő
Ellen Niit - Azt hittem
Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.
Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.
Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.
S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.
Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.
De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.
És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.
Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.
Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.
S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.
Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.
De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.
És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.
Fordította: Képes Géza
2016. december 3., szombat
Ellen Niit - Ha ismerlek gyerekkoromban
Ha ismerlek gyerekkoromban,
biztosan neked ajándékozom
sárga kis hólapátomat,
piros homoklapátomat,
s a csillagokkal telefestett
kék vödrömet,
minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
és a leghosszabb csúszdát,
amit csak ismerek.
A hordókat csorgó ereszek alján,
feketén csillogó vizükkel,
feketen csilladozó, mély vizükkel,
a víz alatt lakó meséket is,
a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
(a méIyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
s arról a furcsa sajdulásról,
amely lehajló tarkómat súrolta,
mint egy madár,
vagy lélek,
vagy golyó.
És azt hiszem,
a sárga mackót,
a szegény, kopott orrú sárga mackót,
minden titkával együtt –
neked ajándékoztam volna azt is,
utána sírdogáltam volna,
magam sem értve:
a veszteségtől-e, vagy örömömben.
Fordította: Rab Zsuzsa
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)


