Árkokon, bokrokon,
páfrányos dombokon
most borzong át a tavasz.
Busa pünkösdvirág
vetkőzteti magát,
szél, légy hozzá irgalmas.
Galambcsapat csap föl
a csalános földről
s eget hódít magának.
Ludak irigykednek,
szárnyat emelgetnek,
kiáltozva szállnának.
De csak gigágoznak,
tocsban sopánkodnak,
szemük lázas karika.
Teret tüzesít át
ez a piros szemláng
s átcsap reám a szikra.
Hajam töve izzik,
arcom megpiroslik,
s ingem már dombon lobog.
Tulipán-erővel
most, most tölt a föld fel,
soha le nem roskadok.
Soha, soha, soha,
csobogja a Duna,
s veri vissza a Börzsöny.
Ágak suhorásszák,
belém dudorásszák,
hogy így legyen örökkön.
