Akik megvilágítják a lelkünk, a szellemünk. Amit helyettünk öntenek szavakba olyan ékesen vagy olyan magától értetődő egyszerűséggel. Olyan szívderítően vagy olyan inspirálóan. Olyan finoman vagy olyan leplezetlenül, pontosan. És akik eldalolják azt.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Fazakas Attila. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Fazakas Attila. Összes bejegyzés megjelenítése
2020. február 20., csütörtök
Fazakas Attila - semmitől sem
most már valami
messzi mély menedék kéne –
a világ már nem az
medvét nézni sétáló
bocsaival hallgatni
ha felbőg hajnalonta a szarvas
beleállni eltűnni
átitatódni a ködben
s ha egyik sincs
a tornác elé ülni
ki a sötét völgy erejét
hagyni áramolni
szarvassá változni
elhasadt kővé lebegő fűcsomóvá –
mi engedékeny és
semmitől sem tart
szedni csokornyi virágot
fák dús kérgén felejteni
eltunyult homlokodat
hallgatni évek sűrű lüktetését –
egyszer azért mégis
megtörténni kéne
belekiabálni az életért
a csendbe belekiabálni
a világ már nem az
Fazakas Attila, Szováta
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
