Lackfi János - Ne félj, mert veled vagyok ...

 

Ne félj, mert veled vagyok, én a tiéd, te az enyém,
tudom a PIN-kódodat, de nem árulom el senkinek,
ismerem az összes sebhelyedet és anyajegyedet,
minden jelszavadat és a digitális ujjlenyomatodat.
Fel tudom sorolni első szerelmeidet név szerint,
mert kedvesek énnekem is, születésnapi
ajándékaidra mind emlékszem, a karácsonyiakra is,
jobban tudom, hogy gyarapodott a súlyod,
nőtt az ajtófélfára rótt magasságod, mint a védőnő,
tudom, mi a kedvenc édességed, hogy melyik szagot
utálod legjobban, hogy melyik pillanatba
utaznál vissza legszívesebben, hogy melyik
város szerepel a bakancslistádon,
álmodban el is viszlek oda nem egyszer,
nem kétszer, s ha hagyod, hogy én szervezzem
az életed, a valóságban is el fogsz jutni oda.
Tökéletesen tudom utánozni az aláírásodat,
de inkább megmaradok a magaménál,
VAGYOK, AKI VAGYOK, minden intődet
én láttamoztam, minden igazolatlan órádat
én igazoltam. Ha tengeren kelsz át, ott vagyok
veled, ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg,
ha a szülőszobán ülsz vagy benn vajúdsz,
én nem mozdulok mellőled, veled vagyok
a sugárkezelésen, átölellek a krematórium folyosóján,
míg várod, hogy kiadják édesapád forró hamvait.
Nem kell nélkülem menned urológushoz és fogászhoz,
az adóhatóság előszobájába is elkísérlek,
a tartozások örvénye nem borítja el fejedet,
ha üvöltve követelik rajtad az örökséget,
ott leszek veled, és moly nem rágta,
rozsda nem marta örökséget tartogatok
neked az élők országában.
A KRESZ-vizsgán ott ülök melletted, az állásinterjún
lerágom a körmömet érted, ha megcsalt
a szerelmed, együtt bőgök veled a vécén,
a művi vetélés után nem hagylak egyedül,
sem a válóper közben a bíróságon.
Férjezett vagy férjezetlen neveden szólítalak,
beceneveden szólítalak, mint a barátaid,
anyának, apának, mint a gyerekeid,
gyermekemnek, mint a szüleid.
Megváltalak, óvadékot teszek le érted
a rendőrőrszobán, elengedem minden lelki
és érzelmi tartozásodat, új lapot nyitok neked,
minden reggel új hajnal íratlan papírlapját,
minden január elsején vadonatúj évet
adok neked, ifjúságod megújul, mint a sasé,
ha nem csak az evilági, homályos tükörben nézed,
kezedbe adom szeretetem tükrét,
az az egyetlen valós valóság,
hisz örökké tart.

Forrás

Ispiláng ünnepén

Nagy tengerég lángjával 

ég lelkünkben Isten szelleme.
[...] 

Szent Ispiláng, mennyei láng, 

gyújtatlan gyulladó, oltatlan aludó...

 

Yotengrit 

Lator László - Mintha aludnál

Tűzzel izzik az árnyék

a forró szelek évszaka ez

haragosan zúgnak ilyenkor

távoli tölgyesek

 

Gyűszűvirágok nyílnak a kertben

kelyhük füstölve ég

kábultan földre hull ha

szirmukra száll a méh

 

Ragadós nedvet izzad az ág

és földre hajol

Mintha aludnál az út

egyszer csak elfogy a lábad alól

 

ez már a lápvidék

homályos pára felette

lebegő nagy szitakötők

ülnek a forró fellegekre

 

a víz felett villognak illetetlen

milyen pazarló pillanat

szárnyuk hegyén a rezzenések

gazdag szeszéllyel játszanak

 

Itt buja fű tenyészik gólyahír nyit de lenn

a zöld alatt rejtett erek sziszegnek szüntelen

lépted nyomán a süppedékes földből

a víz mohón mindenfelől előtör

holnap magasra nő ezen a helyen is a sás

a folytonos teremtés egykedvű változás

 

ó beljebb már a fordított bozót

az égerfák gyökere vízbe lóg

és remegő növényzet közt lebeg

az arcod a homályos mély felett

 

érzed hogy vonz a víz s egyszerre csak a vad

hurkos hínárszorítás rád tapad

belülről látod mint sugárzik át

a gyűrűző rezgésen a világ

 

s a vízszintesre ferdült fény alatt

köréd gyűlnek a lomha nagy halak

 

(nyitott szemmel heversz síkos csigák között

szakállas hallgatás nő benned kívüled és lassan megkötöz

a víz színén virágszirom hintázik fenn a nap

hallod hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap)

 

Mintha aludnál

az út egyszercsak elfogy lábad alól

tárul a hajnal kelyhe

s ismét összehajol

 

az arcod most homályos mély felett

remegő zöld növények közt lebeg

 

Mintha aludnál

nem emlékszel és semmit sem feledhetsz

A roppant meleg éjszaka

körötted egyre fényesebb lesz

 

Áttetsző közeli tűz

fénylik a füvek alól

Tárul a napok kelyhe

s ismét összehajol

 

(belülről látod mint sugárzik át

a gyűrűző rezgésen a világ

virágszirom a víz színén a nap

érzed hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap)

Lator László

Forrás

Szabó T. Anna - Élj, beleveszve a fénybe ...

♡ 20240824 ♡

Élj, beleveszve a fénybe:
villog a tóban az alkony.
Légy beleveszve a létbe,
szem vagy a fényben a parton.

Látod, a tó tükörében
lég van: az ég van, a nap van.
Élj, beleveszve a fénybe,
légy kicsi porszem a napban.

Alkonya? Reggele? Mindegy:
száll fel-alá, a sötétbe.
Istenek alkonya? Mind egy:
nincs csak az egyszem egésze.

Trükkös az egyszem, a légyszem,
tükrözi földi világod.
Ő vagy, egésze a részben,
légyszemed tükrözi, látod.

Légy, kicsi porszem: a léted
semmi a nagy sokaságban,
mégis a fénye a fényed,
benned az égbeli láz van.

 

Forrás 

Szabó T. Anna - Lenni a mindent

Mit akarok? A levegőt, egészen.
Hogy áramlása bizsegessen át.
Hogy ürességet foglaljon a térben,
tűzzé telítse az energiát.
Lenni, a mindent vonzó mágnesesség
két kíméletlen pólusa között
(lenn hideg föld, fenn nappá robbanó ég)
és érezni a selymes levegőt.
Úgy bomlani ki minden mozdulatból,
mint szárnycsapásból lebegő madár,
ahogy a tágas, áramló magasból
a célra tart, a zuhanásra vár.
Telítődöm a tűzzel: lebegek.
Magamban hordom saját egemet.

 

Forrás 

Palya Bea - Torkomban ég, szívemben ég

Anahíta Galéria - Főnix

Tüzet viszek, torkomban ég

Tűzből, hangból sosem elég

Tüzet viszek, torkomban ég

Hangom forró gyönyörűség

Tüzet hozok, tűz a szívem

Az ég tudja, mi lesz velem

Olvad a vas, ég az agyag

Tűzbe teszek szívet, agyat

Tüzet hozok, tűz a szívem

Félek, vajon mi lesz velem

Megégek és elolvadok

Félelmemen áttáncolok

Tüzet viszek, szívemben ég

Bátorságom gyönyörűség

Tüzet viszek, szívemben ég

Tűzből, szívből sosem elég

Tüzet viszek 3. tétel

 

Szabó T. Anna - Három szonett a kilencven éves Lator Lászlónak

1.
A józanságban mennyi alkohol van,

a tiszta szemben mennyi tiszta szesz:
fakérgen gombát, bogarat a porban,
bár egészet néz, részt is észrevesz,
és megemeli, testet enyhe mámor,
átborzongatja, mint a szerelem,
kilát a térből és kilát a mából,
csak földi súlya tartja idelenn,
de nem tántorog, ismeri a járást,
a szédülésben is magára lel,
mert élvezi az érzést és a látást,
és megosztja, ha kell, mindenkivel.
Színjózanul a gyönyört elbeszéli,
aki a lelket teljes testtel éli.

2.
Aki a lelket teljes testtel éli,
és szenvedéllyel szítja szellemét,
ki észben észak, de érzékben déli,
föld rögét tudja és ég fellegét,
a szavak súlyát egyenként leméri,
a megnevezés ízét ismeri,
ki tudni tanít, és tudva reméli,
hogy ördögi nincs, de van isteni,
ki figyelemmel, okos fegyelemmel
józanságra és mámorra kapat,
mutatja, hogy lesz szellemé az ember,
és szenvedélyben párja nem akad -
kit utol nem ér a por és a kor,
ő az, csakis: a kortalan Lator.

Forrás

Részlet

The Solstice Carole

A Fire is burning, the long night draws near

All who need comfort are welcome by here

We'll dance 'neath the stars & toast the past year

For the spirit of solstice is still living here

We'll count all our blessings while the mother lays down

With the snow as her blanket covering the ground

Thanks to the mother for the life that she brings

She'll waken to warm us again in the spring

The poor & the hungry, the sick & the lost

These are our children no matter the cost

Come by the fire the harvest to share

For the spirit of solstice is still living here

Kim Baryluk (c) 2018 Cypress Choral Music.

~ o ~ o ~ o ~

Ének a Napforduló ünnepére

Tűz ég, közeledik a hosszú éjszaka.

mindenki, akinek vigaszra van szüksége, itt szívesen látott vendég

A csillagok alatt táncolunk és ünnepeljük a múlt évet,

mert a napforduló szelleme itt él.

Felsoroljuk minden áldásunk, míg Földanya 

a hótakaró alatt pihen

Köszönet az Anyának az életért, amit ad nekünk,

tavasszal újra felébred, hogy felmelegítsen bennünk

A szegények és az éhezők, a betegek és az elveszettek

mind a gyermekeink, minden-képp

Gyertek a tűzhöz, osszuk meg a leszüretelt javakat,

mert a napforduló szelleme itt él

 

~B

Madár János - Világ ékessége

Mintha minden

lélegzetet – – – –

hűs tenyeredből

– – – – adnál. 

Állok ujjaid

görbületében

és nézem – – – –

– – – – – – –,

hogyan hullámzik

a legszebb

évszak is – – – –

templomaidnál.

Mert szent és 

a nagy egésznek.

Világ ékessége,

gyönyörű katlan.

Az egyetlen kincs

kimondhatatlan.

Néma titokra

nyílik a szám. Sírás

és gond nem szól

hozzám. Fölemelem

a csöndet állig. 

Hallgatok – – –

– – – szemedben

az ég magasáig.

Fölöttünk csillag

és felhő haladt.

Fekszünk a Hold

árnyéka alatt.

Roppants meg

– – magadhoz,

mert árva szívünk

éjeket dobban.

Egyetlen létemet

szorítsd véredhez,

szorítsd jobban!

Minden ölelést

reménynek adtál.

Hű karom élén

kipirosodtál.

Szikrázó arccal

reám nevess!

Végtelen parazsat

belém temess!

Ha elhagy a láng,

meddig élek?!

Tűzben a tűz,

fényben a lélek.

Madár János

Fekete István - az éjszakák hűvösek lettek ...

De az éjszakák hűvösek lettek, s a palacsintaképű hold úgy járt az égen, mintha az egész világ az ő szőlőskertje lenne, s éppen most nézné, hogy milyen lesz a termés.
A csillagok szeme szigorúbb lett, mintha feleslegesnek tartanák a földi csillagokat, a pásztortüzeket. A patakok némán siettek, mintha valami sürgős üzenetet vittek volna, s az egész égen áthajolt a Tejút csodálatos, fénylő selyempántlikája.

Az ​erdő ébredése

Szilágyi Domokos - Hegyek, fák, füvek

Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
- pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott -:
a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.

Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
szelíden - ti vagytok a jóság -; meghitten - ti vagytok a csönd -;
jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.

Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot -
simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s - tanácstalannak - tanácsot ad,
ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett -
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.

(1964)

Szilágyi Domokos - Élnem adjatok

Kahlil Gibrain - A szeretetről

 

Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt,

Jóllehet minden útja nehéz és meredek.

Amiként növekedésteket segíti elő, azonképpen nyeseget is.

Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat,

Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban.

Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának.

Kicsépel benneteket, hogy mezítelenné váljatok.

Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától.

Fehérre őröl benneteket.

Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek;

És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek Isten szent lakomáján...

Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s e tudás által az Élet szívének egy darabjává váljatok.

 

Kahlil Gibrain - A Próféta

Lackfi János - A belső könyvtárról

Elégettem néhány nélkülözhetetlennek hitt kézikönyvet belső könyvtáramból, miután pokoli tudományukkal feleslegesen keserítették az életemet… egyiket se magam szereztem be, örököltem őket, de most színtiszta örömmel váltam meg tőlük… különösen förtelmes mű a Hogyan legyünk örömgyilkosok?, nem kevésbé káros a Miként vitázzunk hosszan és értelmetlenül olyan emberekkel, akik nincsenek is itt?, vagy a Mi módon veszítsük el lelki békénket olyan dolgok miatt, amikre nincs ráhatásunk?, illetve a Hogyan háborogjunk vélt igazságtalanságokon?... kicsit füstszagúan és perzselt szemöldökkel, de egyre könnyebb lélekkel kotorászom a parazsat.

Forrás

Seamus Heaney - Májusi máglyák

 Májusi máglyák - Phoenix Park, 2004. május 1

Az uisce: víz. És fionn: a tiszta víz.
Merülj belé, nem gael a víz: görög.
A fionn uiscén felizzó főnix-tűz.

Idegenszavú barbárok, ne bízz
Badar beszédükben, így a görög.
De megtisztult a nyelv, akár a víz,

Ajándékul rájuk hagyott örök,
Főnixláng és fionn uisce vis-à-vis
Egymás szavába pattog és csörög.

A dombtetőn a máglya messzi tűz,
Hajósok partra szállnak, ég dörög,
Lecseng, és értik már, mit mond a víz.

Új érkezők leltek hazát, pörög
A nyelvük, és beszédük tiszta íz,
Megértve lenni, szólni: örömök.

Elmés beszédünk folyjon, mint a víz,
Lobogjon, mint a jelző fénykörök,
Tekintet tengerén szemünkbe néz
A fionn uiscén felizzó főnix-tűz.

Evellei Kata és Dányi Dani fordítása

Seamus Heaney előszava (részlet)

A májusünnep (May Day), ír nyelven Bealtaine, az egykor Európa jelentős részén használt kelta naptár szerint a lobogó tűznek és a nyár első napjának ünnepe volt: ezzel indult az év négy nagy szakaszának egyike. A kora ír Leabhar Gabhála (Hódítások könyve) szerint a sziget varázserővel bíró őslakosai, a Tuatha Dé Danaan, Bealtaine ünnepnapján szálltak partra; egy 9. századi szöveg pedig arról ír, hogy a druidák ezen a napon hajtották ki a nyájakat két tűzrakás között a legelőre. [...]

Vannak azonban, akik szerint a Phoenix Park (‘Főnix park’) neve az ír ‘fionn uisce’ szóösszetételből származik, amelynek jelentése “tiszta víz”. Ez az egybecsengés adta számomra az alapötletet.
A vers a Horatius által carmen sæculareként meghatározott műfajba tartozik: olyan költemény, amely a történelmi kor, a sæculum valamely fontos eseményét köszönti és ünnepli.

Forrás

~ o ~ o ~ o ~

Beacons at Bealtaine

Uisce: water. And fionn: the water's clear.
But dip and find this Gaelic water Greek:
A phoenix flames upon fionn uisce here.

Strangers were barbaroi to the Greek ear.
Now let the heirs of all who could not speak
The language, whose ba-babbling was unclear,

Come with their gift of tongues past each frontier
And find the answering voices that they seek
As fionn and uisce answer phoenix here.

The May Day hills were burning, far and near,
When our land's first footers beached boats in the creek
In uisce, fionn, strange words that soon grew clear;

So on a day when newcomers appear
Let it be a homecoming and let us speak
The unstrange word, as it behoves us here,

Move lips, move minds and make new meanings flare
Like ancient beacons signalling, peak to peak,
From middle sea to north sea, shining clear
As phoenix flame upon fionn uisce here.

Seamus Heaney, Nobel díjas ír költő

Tóth Árpád - Elejtetted a napot

 

Rád gondoltam délután,

Fönn az arany nap sütött,

S lehunyt szemhéjaimon

Rózsaszínnel átütött. 

 

Fáradt arcom szeliden

Tüzesítette a fény,

S szemlehunyva a szokott

Utazásra vártam én, 

 

Arra, mikor - halk hajó

Titokzatos tengeren -

Fekvőszékem útrakél,

S lázam sodrán ring velem 

 

Felelőtlen, gyönyörű

Fantázia-tájakig,

Ahol romló életem

Némely bús álma lakik: 

 

Mindaz, ami sohse lesz,

Mindaz, ami sohse volt -

Így indultam ma is el,

Húnyt szemekkel, mint a holt, 

 

Álmodozni: életet.

És úgy hajlott rám a nap,

Mintha pilláimra a

Rózsaszínű parazsat 

 

Az a szent fény ejtené,

Mit még ott látott a szem

Isten-atyja kebelén,

S melyre szomjas szüntelen. 

 

És egyszerre úgy esett,

Telin, forrón, hirtelen

Rád gondoltam s arra, hogy

Messze vagy, és jaj nekem. 

 

És megriadt szemeim

Felpattantak: a hegyek

Csúcsain már pirosan

Búsultak a fellegek. 

 

És egy furcsa vízió

Vad erővel elkapott.

Úgy éreztem: kezeid

Tartották ma a napot. 

 

Azért volt oly különös,

Minden fénynél édesebb,

És én ezt csak most tudom,

Amikor már este lett, 

 

Mikor kezed fáradtan

Elejti már a napot,

S szívemben is csöndesen

Elhallgatnak a dalok. 

1927

 

Forrás

Szepes Mária - Fényköszöntő

 

Milyen jó most nekem pihenni. 

Nem történik velem rossz semmi. 

Lelkemben méla csend dalol, 

távolodik, de örömöt dúdol. 

Surranva fölrepül a gond. 

Szépség van, lebegő, édeni Biosz. 

Ablakomon időpók sző csipkehálót. 

Két ködszála közt kisuhanok, 

hiszen nyitottak a dimenziók. 

Elérkezett az én világalkonyom, 

ajándék ez, mennyire nem bánom. 

Múlt és jövő között jelen vagyok. 

Csak az én hal meg. Én nem vagyok. 

E „nem vagyok” a legszebb dalnok. 

Vándorlok, kóborlok, szárnyalok, 

nem-énként boldog vagyok. 

Szikra, amely parázsként hunyorog. 

Örökmécs. A küszöbön majd átlobog.

 

Forrás

Szabolcsi Erzsébet - Körforgás

Szikra voltam,
lánggá lettem,
fellobogva
lángra leltem,
lángnyelvekkel
ölelkeztem,
ellobbanva
hamu lettem.

 
Hamu voltam,
füstté válok,
füstként felhők
közé szállok.
Felhőhabként
messze futok,
esőcseppként
hozzád hullok.

 
Eső cseppje,
ennyi voltam,
amíg hozzád
eljutottam.
Arcod, tested
megismertem,
a talpadnál
földdé lettem.
Hideg földre
mikor fekszel,
nem tudod még,
mit cselekszel.

 
Szerelmesen
hozzád bújva
lobbanok fel:
szikra újra.

Forrás 

Szabó T. Anna - Örömdal

 

A világ csak egyre árad:

élvezzük, amit az ár ad.

Özönlik, zúdul és ömlik:

a világ egyre örömlik.

Eső zuhog, harmat szárad,

ragyog a nap, vihar támad,

érzi vad erejét bárki

aki az ég alá áll ki.

Része vagyunk az egésznek,

egésze vagyunk a résznek,

magunk magja nem múlik el,

újra fogan, újra kikel.

Kel a bánat, kel az öröm,

örökösen zúg az özön,

folyik öröm, folyik bánat,

a világ csak egyre árad.

Aki csak a fénybe kifekszik mossa az áradat pőrén.

Aki csak a vízbe beúszik villog az áram a bőrén.

Ereje a hold meg a csillag, a tűz meg a jég, meg a szél meg a zápor,

örökösen zúg, telik, árad és újra kirobban a magvak, a magma vad öröme magától.

Ez a világ mienk marad:

emel, sodor az áradat.

Hullám támad, aláhullik:

ez az erő sosem múlik.

Sosem múlik, mindig telik,

ha lehullna, felemelik,

emelkedik az egekig,

mindig múlik, sosem telik.

Vagyunk vad tenger tajtéka,

vagyunk holdon föld árnyéka,

vágyunk parázs, tűz és szikra,

mi vagyunk a titkok titka.

Örök láng és örök gyúlás,

nem fog rajtunk semmi múlás,

tűzön nem fog űr sötétje,

nem alszik ki csakazértse.

Árad a víz, árad a fény,

most is, mint a legelején,

hunyt szem mögött ragyog a nap!

Végül csak az öröm marad.

Lator László 88. születésnapjára.

Forrás

Pilinszky János - Áldott szédület

 

A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,

szorong a száj, remegve egyre szédül,

mint szélhimbálta, imbolygó virágban
a léha szív, és mintha súlyos áram
érintené, alél a test, s a szem már
a drága szempár csak mereng a csöndben,
mint ismeretlen tengerfenéknek alján
két gyöngyszem.

Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,
míg oldja-bontja zászlóját a láz,
hogy mint a szél, a szálló angyalok,
sehol se, mégis mindenütt vagyok,
hogy szinte már szeráfi lendülettel
csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,
mint angyalok, kik parttalan terekben
keringnek.

S már nem lehetne könnyed metszeten
se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,
az idegekben érlődő halál
árnyalja kezem tartását s a szám.
S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom
ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz
égessen át, hogy csontomig lehasson
a varázs.

A drága, drága révülés, amelyben
mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,
hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,
mint csillagok közt hulló csillagok!
Csak mély verése ér most, mint a tenger,
a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,
ha sírok is, mint sír a tengerekkel
a kagyló.

Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
és máris részeg tőled minden érzék,
kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
hozzám találsz az áldott szédületben,
hogy többé semmi - ugy-e - nem szakít szét?
mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
egymásba, egymásnak felelve, mint két
tiszta sor!

Szabó T. Anna - A vér dala

Tüzet viszek: dobogok.

Didergek és dadogok.

Könnyű láng, nehéz teher.

Égek, mégse égek el.

 

Lángot viszek: lobogok.

Lihegek és loholok.

Ha látnátok, hogy lobog,

meghalnátok, boldogok.

 

Nem látod meg: elrejtem.

Nem igazodsz ki rajtam.

Ha rám lelnek, elfutok,

kihűlni én nem fogok.

 

Egyhelyben nem állok meg,

senkit sosem várok meg,

tüzem zúgón farsangol,

tombol, őrjöng, marcangol.

 

Kicsi vagyok, vad vagyok,

kergetnek az angyalok,

tőlük loptam lángomat,

irigylik a táncomat.

 

Tüzet viszek: ki véd meg?

Égve futok felétek.

Fogjátok meg a kezem.

Aki nem fél, fut velem!