Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád ő
soha panaszra.
Füttyöget olykor,
mintha ő volna
a kertek kedves
sárgarigója.
Meghintáztatja
ágon a fészket,
leszáll a földre:
fűhegyen lépked.
Illeg és billeg,
s ha dolga nincsen,
elüldögél egy
kék nefelejcsen.
Reggel
Délfelé
Estefelé
A vers betölti a tüdőnket,
lendületet ad, tágasságot,
felemelkedni, szárnyas fényben
tapasztalni meg a világot.
Belátni fentről a mezőket,
határtalanságát a tájnak,
szabadságát, mit nem ismernek,
akik mindig a sárban járnak.
A tágasságból mégis-mégis
visszavágyik a test a földre,
az esőszagba, fűbe, vérbe,
apa karjába, anyaölbe,
házat-hazát lentről szeretni,
tüskék, ostorok, emberek közt,
az ide-oda lökdösésben,
ahol a szándék is csak eszköz,
de mikor levernék cöveknek,
ő lombot hajt, gyümölcsöt érlel,
fiókát ringat, és örökké
az égre ír lágy ág-kezével,
új énekesmadarat röptet,
tanít minket az égben lakni,
fénnyel tölti be a tüdőnket -
miatta fogunk megmaradni.
Kányádi Sándor születésnapjára
Suhog a zápor ostora,
senki se bánja;
lúdbőrözik a pocsolya,
senki se bánja.
Minden s mindenki mosolyog:
a virágok s a fák is,
és az is, aki tocsorog
az utcán, s bőrig ázik.
És kacagnak a patakok,
s az eresz csatornája,
kacag a föld is, becsurog
a zápor a nyakába.
