Jane Goodall - Az erdőkről

Az erdők nyugalma a létezésem része lett. És valóban, ha behunyom a szemem, olykor át tudom változtatni a hangos társalgás vagy a forgalom zaját a páviánok vagy csimpánzok kiáltozásává, a szél zúgásává az ágak közt, vagy a tengerparton megtörő hullámok harsogásává. Ajándék, hogy rendelkezem ezzel a képességgel, amit az erdőtől kaptam, és amiért mélységesen és végtelenül hálás vagyok.

A ​remény magvai

Szilágyi Domokos - Hegyek, fák, füvek

Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
- pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott -:
a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.

Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
szelíden - ti vagytok a jóság -; meghitten - ti vagytok a csönd -;
jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.

Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot -
simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s - tanácstalannak - tanácsot ad,
ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett -
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.

(1964)

Szilágyi Domokos - Élnem adjatok

Szabó T. Anna - A leghosszabb nap

A leghosszabb nap. Eleven az erdő,
álltában mozog, pumpál és feszül,
háncs- és fatestben föl-le liftezik
a színtelen vér, siseg és bozsog
az égszagú lomb, a földszín avar,
a lélegző tér mozgó sejtjei
rendelt rend szerint éltetnek és ölnek.

Dobogva futni lefelé a hegyről,
a levegő lágy gyantájában, harsány
madárzenében, karcsapkodva úszni
a zöld esőben repülés helyett,
szikla, gyökér lapuló éleit
puhává tompítja a lendület,
az egész erdő vibrál és dobog,
véráramában surrog a futás,
senki vagyok és mindenki vagyok,
vagyok a botlás és a zuhanás,
a felhorzsolt bőrt nyalni, földízű
és vérízű, az ég tovább forog,
lombban a ringás, forró szédülés,
lehúz a föld, a könnyűség sajog.

Később az eső. Bizsereg a víz,
bő patakokban lerohan a lejtőn,
a repülés és zuhanás után
a futás vágya sodorja tovább,
tajtékosan fut és elevenen dől,
lehajolok, az ujjaim körül
örvényeket vet, vinne engem is,
viszi az útjába tett köveket,
mozgás megint és dobogás megint,
dagad és árad, surrog és sodor,
sáros, erdőszagú és égszagú,
nem ismer botlást, sajgást, zuhanást,
old, öl és éltet, nem tűr semmi súlyt.

A nap megint. A tér a fák között,
aszfaltos út, és gőzölgő meleg.
Száll fel a pára, száll a könnyű víz,
irizáló fényselymek lengenek.

Forrás

Szabó T. Anna - Kirándulók dala

 

Felhőlomb, lombszoknya,
táncos fény: nos, hoppla!
Menj! Lelked fényes lesz:
táj vár rád, lélegzet.

 

Erdőben kóborló,
ösvényen vándorló:
jársz réten, tölgyesben,
hegycsúcson, völgyekben.

 

Felhőkkel, kék éggel
fény ringat, nézz széjjel,
minden lény téged vár:
értsd meg jól, nézd meg már.

 

Megtorpansz: nagy csend van!

Szél jár csak tág lombban.
„Szárnyam nőtt?” Meghökkensz.
Pördülj meg, s felröppensz!

 

Egy vagy sok más-léttel,
máshoggyal, másképpel,
erdő vagy, állat vagy -
nem baj, ha fáradt vagy.

 

Forrás

Mikszáth Kálmán - A természet szülte gondolatokról

Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem is fogy ki soha belőlük.

Mikszáth Kálmán - Tót atyafiak

Szabó Lőrinc - Hajnali himnusz

A Nap! a Nap! – Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás
zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.

Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?

Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
– Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:

mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.

Föld, erdő, Isten

A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak

 

 

A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak. 

Itt nem a szarvas megy át az úton, hanem az út megy át az erdőn.

 

Things are not always what they seem.

The deer isn't crossing the road. The road is crossing the forest.

Mary Oliver - Amikor a fák között időzöm...

Amikor a fák között időzöm,

különösen a füzek és a krisztusfák között,

vagy lehet az bükk, tölgy vagy fenyő,

mind a öröm árnyalatait susogják.

Mondhatnám, hogy megmentenek. Nap nap után. 

Oly messze vagyok a magamba vetett reménytől,

amiben jóság van és józanság van,

amikor nem rohanok át a világon

és ahol lassan járok és gyakran meghajlok.

Körülöttem a fák levelei susognak,

"Maradj még egy kicsit"

és fény csordul az ágaikról

és így folytatják: "Olyan egyszerű, hiszen

te is pont ezért jöttél a világra: hogy könnyed légy,

hogy megtöltsön a fény és ragyogj."

~ o ~ o ~ o ~

When I am among the trees,

especially the willows and the honey locust

equally the beech, the oaks and the pines,

they give off such hints of gladness.

I would almost say that they save me, and daily.

I am so distant from the hope of myself,

in which I have goodness, and discernment,

and never hurry through the world

but walk slowly, and bow often.

Around me the trees stir in their leaves

and call out, “Stay awhile.”

The light flows from their branches.

And they call again, “It’s simple,” they say,

“and you too have come

into the world to do this, to go easy, to be filled

with light, and to shine.

 

Devotions: The Selected Poems of Mary Oliver 

 

Forrás

Áprily Lajos - Csend (II)

Gyertyán és bükk. Alattok
őz járt: az érre ment.
Egy titkos fejsze csattog
az erdőn, messze, bent.

Megálltam és figyeltem:
megállt és megpihent.
Csupa csend volt a lelkem,
s az erdő csupa csend.

Kányádi Sándor - Gyermekkor

Hóharmaton mezítláb jártam,

ólmos esőben bőrig áztam;

éjjel az erdőn, félelmemben,

hol sírtam, hol meg énekeltem.

 

S mindez úgy tűnik - most, hogy emlék -,

mintha egy tisztás szélén mennék

fütyörészve, hol alkonyatkor

őzek ittak ezüst patakból.

Szabó T. Anna - Dzsungel

Ha én igen, akkor te mért nem?

Erdőket döntök érted, értem.

S hogy sustorogva dől a fa,

bevág a fény, fogyatkozik

a lombernyőzte éjszaka.

 

Mért mindig én? Csak épp te nem?

Fejszét ragad az értelem,

erdőket dönt le értem, érted,

átengedi a pusztulásnak

a csíkoshátú félsötétet,

 

de sejti már, hogy legbelül

ugrásra készen megfeszül

legvégső rejtekén,

és nem ismer kíméletet

az én, az én, az én.

 

Forrás

Fekete István - Éjfél az erdőn

…Tisztálkodott az erdő.

Aztán újra esett, újra feltámadt a szél, közben néha kisütött a nap, hirtelen meleg lett, amire megint hideg esőt hoztak a fellegek.

– Megbolondult ez a Március? – csóválta fejét az öreg anyaróka, és megborzongott, mert meztelen hasa a vizes füvet érte, ami nem jót tesz a tejnek. – Tisztára megbolondult: mégse lenne szabad az időt ilyen taknyosra bízni.

– Hahaha - nevetett mögötte valaki -, csakhogy engem már nem Márciusnak hívnak ám! Megnőttem, nézz rám, vén szuka, nézz rám, mert még havat is hozhatok, ha szemtelenkedel, és el ne feledd, hogy már Április a nevem!

A vén róka ijedten loholt a lyukjába, ahol hét kölyök és millió bolha várta.

– Április, persze hogy Április, azért ilyen kelekótya, de majd meglassúdik. Kamaszkodik, változik a vére, hát istenem, mink is voltunk fiatalok...

Többet nem mondhatott, mert nekiestek a kölykök és a bolhák, és azt már csak gondolta, hogy a nagy szerelemnek rendesen szoptatás és vakaródzás a vége, de ez is annyira köztudomású, hogy nem is foglalkozott tovább vele.

Abban azonban igaza volt, hogy a növekvő Április meglassúdott. Kapkodása elmúlt, megállította a szelet, közelebb hozta a napot. Rendezte a fészkeket, rügyeket fakasztott, virágba borította a soron következő fákat, mert a méhek már igen zúgolódtak a virágok után.

És egy reggelen virágba borult a vadcseresznye, azután a vadkörte, és a méhek hálásan orgonáltak a tétovázó szellőnek, fűnek, fának, az egész ragyogó világnak.

Árnyékosodott az erdő.

A fűz már teljes koronát bontott, a nyír is, a bükk most pödörgette leheletfinom leveleit, a gyertyán utána, aztán a kőris, és ha a szél zendült, zúgva rázta magát a tölgy és a cser, mert a tavalyi levelek nem akartak elválni tőlük semmi áron.

A gyalogutat már majdnem benőtte a fű is. Április néha andalogva nézte erdőországát, néha kurta szoknyát kapott magára, és láthatatlanul beállt a csemetekerti munkáslányok közé, akik egészen olyanok voltak, mint ő, mert a készülődő nászt hordták szívükben. Ott volt a csemeték csomagolásánál, melyek milliószámra mentek szét az országba, és megsimogatta az alélt kis fácskákat:

– Ne féljetek, ne féljetek! Utánatok küldöm az esőt, a napot, a fényt és a meleget. Kopár tájakon, vízmosásos domboldalakon, futóhomokon erdő lesz belőletek. Erdő és árnyék, erdő és illat, erdő és szépség, erdő és élet. Ne féljetek!

S a csemeték megnyugodtak, álomba szomorkodták magukat, amíg alattuk kattogva megindult a vonat, és a csemeték nem gondoltak arra, hogy nélkülük a vonat se rohanna ismeretlen tájakon, mert a síneket a talpfák tartották, a síneket az erdő tartotta. Az erdő pedig tovább levelesedett. A föld átmelegedett, a gyökerek küldték, egyre küldték a táplálékot a legtávolabbi rügyeknek is, a tölgy és a cser új levelei egyszerűen lelökték a régieket: a déli vándorok megérkeztek már mind, és esténként a békák százezer tagú zenekara hangversenyezett az erdei tó partján.

Április ekkor már megkomolyodott és megszépült. Nem cserregett már utána a szarka, hanem csendesen ült a fészkén, nem szólt már az öreg róka se, mert a patakban lefürödte a bolhákat, és fiai ott játszottak a lyuk előtt, és egymáson gyakorolták a csirkefogás egyszerűbb iskoláját.

Április mosolygott és öltözködött.

Nyúltak a fák az ég felé, forrósodtak a tojások a fészekben, sűrűsödtek a cserjék, új ágakat növesztve, tántorogva repültek a lepkék a napsugárban, a virágok minden kis szellővel virágport és szerelmet leheltek a levegőbe, és az erdészeti irodában új erők, új magvak, új kertek tervei születtek, boldogulásra és örömére az embernek.

Valami volt a levegőben.

Április úgy érezte, minden szív benne dobog, minden megpattant tojás benne lüktet, minden sóhaj, vágy, szerelem kinyílt már az erdőn. Felvette hát legragyogóbb ruháját, gyöngyvirág koszorút tett homlokára, végigszaladt a nyiladékokon, mint a fény, és bekiáltott a csalitokba és az öregerdőbe:

– Daloljatok, madarak!

Ekkor egy pillanatra csend lett, aztán felzendült az örök kórus.

Aztán elhalkult, elhalt, mint a sóhajtás, mert fény ereszkedett az erdőre. A fákban gyorsabban lüktettek az édes nedvek, a kérgek tágultak, a tojások megrepedtek, reszkető lábú, egynapos őzfiak álltak a sűrűben, és szimatolták a levegőt, amely szagos volt, mint a lakodalmi csokor.

Alkonyodott az erdő: a tűnő nap glóriájából ekkor elindult egy legény, s az öreg tölgy mellett lelépett a földre.

– Üdvözöllek - mondta a vén fa -, nem tudok már meghajolni, uram, de azelőtt se szoktam. Üdvözöllek az erdő nevében, drága Tavaszunk!

A legényke megsimogatta a tölgy rücskös arcát.

– Sokáig élj még, öreg fészektartó! Itt várjak?

– Nem kell várnod- mosolygott a tölgy ezer ránca, és a fa mögül előkerült Április. A Tavasz kitárta karját.

– Mindig az, és mindig más... - susogott, és lágyan átölelte a lányt.

– Mindig más, mindig az... - omlott el a lány az ölelésben, s akkor egyszerre bódult alkony lett az erdőn. A vacsoracsillag szemérmesen behunyta szemét, a békák kórusa nászindulót pengetett…

(1948)

 

Elhangzott a Magyar Rádióban, 1948. december 30-án.

Tartalmazzák a Barangolások (1968), A három uhu (1997) és a Búcsúzás (2011) c. kötetek.

 

(Részlet)

 

Forrás

William Blake - Tigris

 

Tigris, tigris, csóvafény
Éjszakáknak erdején,
Mily kéz adta teneked
Szörnyü és szép termeted?

Mily mélyben, ég-tájakon
Izzott a szemed vakon?
Volt tüzét felkapni vész?
Volt-e megragadni kéz?

Szived izmait mi csel
És mi váll csavarta fel?
És mikor vert, volt erő,
Kéz-láb, dacra vakmerő?

Volt pöröly? és lánc-e, több?
Mily kohón forrt a velőd?
Volt üllő? volt vad kapocs,
Gyilkos présével dacos?

Hogy a csillagfény kigyult
S az ég nedves könnye hullt,
Rád mosolygott Alkotód?
Ki bárányt is alkotott?

Tigris, tigris, csóvafény
Éjszakáknak erdején,
Mily kéz adta teneked
Szörnyü és szép termeted?

Fordította: Kosztolányi Dezső

 

Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?

Milyen katlan, mily egek
Mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
Aki e tűzhöz nyúlni mert?

Milyen váll és mily müvész
Fonta szíved izmait? És
Mikor elsőt vert szived,
Milyen kar s láb bírt veled?

Milyen pőröly? mily vasak?
Mily kohóban forrt agyad?
Mily üllőre mily marok
Törte gyilkos terrorod?

S amikor befejezett,
Mosolygott rád a mestered?
Te voltál, amire várt?
Aki a Bárányt, az csinált?

Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?

Fordította: Szabó Lőrinc

 ~ o ~ o ~ o ~

The Tyger

Tyger! Tyger! burning bright
In the forests of the night,
What immortal hand or eye
Could frame thy fearful symmetry?

In what distant deeps or skies
Burnt the fire of thine eyes?
On what wings dare he aspire?
What the hand dare seize the fire?

And what shoulder, & what art.
Could twist the sinews of thy heart?
And when thy heart began to beat,
What dread hand? & what dread feet?

What the hammer? what the chain?
In what furnace was thy brain?
What the anvil? what dread grasp
Dare its deadly terrors clasp?

When the stars threw down their spears,
And watered heaven with their tears,
Did he smile his work to see?
Did he who made the Lamb make thee?

Tyger! Tyger! burning bright
In the forests of the night,
What immortal hand or eye
Dare frame thy fearful symmetry?

(1794)

 

Jékely Zoltán - Virágének, I

 

Virágénekkel virágtalan erdőn
hívogatok valakit, aki nem jön.
Gyönyörű ősz! Rezes, szomorú fák:
ismerem, érzem a színek szagát.
Tavasszal mért nem tudtam énekelni?
Sok-sok keserű könnyet kelle nyelni.
A sors kegyes volt: megadá nekem,
rozsdás lantom ősszel pengethetem.
S hogy pengetem, az nincsen koldulásból,
nem tennék én ilyet se most, se máskor;
mégis koldusnak néz a fa, a szél:
hull kalapomba az arany levél…

*

Fekete asszony, szép mindentudó,
ezernyi-szirmú, bársonyszirmú rózsa,
időkbe néző, messze gondoló,
akinek bölcs halál lehet a csókja,
ha mindent tudsz s minden mélyére látsz,
mért nem látsz engem itt,
a nagy cserfák alatt, egyedül, egyedül!

Úgy feküszöm a nagy törzsek tövében,
mint a többi földhözvert levél.
Pedig a völgyek szárnyalásra hívnak,
nagy suhanásra, hadd vigyen a szél,
vigyen az őszi szél el házadiglan!

(Kívángatom, mondogatom,
de közben érzem
halálos erjedésem,
avarrá-válásom a pázsiton.

Nagy érzés: szép halál lehet
a lombok lassú földbeköltözése
és soha fel-nem-ébredése;
az ősz, az ősz a legsunyibb halál:
meghalsz s hinnéd, már fel is támadál.)

*

Micsoda hervadt, lágy napsugarak!
Régi csókok, puszis nagymama-csókok.
Mint lüktető, perzselő nyári nap,
olyan lehet, fekete asszony, a csókod.

Tudod-e, hogy igazi nagy szerelmet
őszi erdőn a legszebb kezdeni?
Nincs nagyobb csók, mint amelynek
váltását ezer halál lesi.

*

Mért nem vagy itt? Mért nem vagy itt?
Kérdezgetem, mondogatom,
és magam azzal vigasztalgatom,
hogy e hiány gazdag hiány:
Ki nagyobb úr a domb oldalán,
mint én, akit
– ha jössz – talán
egyetlen csókod Krőzussá segít?

Az erdőn nincs virág,
madárka sem kiált, de én,
bús remete,
mégis hívlak ide
és úgy vágyom reád,
mint egy szegény diák.

Wass Albert - A csend

 

Némán lopódzik, mint a tolvaj,

S szellő, ha rezzen, elszalad,

Meg-meglapulva, fáról-fára,

Vonul a bükkfa-bolt alatt. 

 

Láthatatlan tündérkezekkel

Átfogja sápadt homlokom,

Megvigasztal pajkos mosollyal,

S gondolatként tovább oson. 

 

Ma már várhatsz, te gyilkos élet,

Erdő-magányban maradok,

Nekem ma költő-marsot zengenek

A vadvirágos kardalok. 

 

Ma megszűnt minden régi bánat,

Begyógyultak az új sebek.

Ma ünneplő tündér körömből

Örvény-fenékre nem megyek. 

 

Hadd zengjenek a régi húrok,

Hegedűmből ma dal fakad...

Ott fent, a Csend-tündér lánya

Vonul a bükkfa-bolt alatt.

Moretti Gemma - Őszül az erdő

Daróczi Csaba - Nincs két egyforma ősz

 

Tegnap százszínű

libegő láng volt,

ma földszagú szél

karjaiban táncolt,

holnap, ha itt jársz,

s felfelé nézel,

elárvult nagy fák

üzennek a széllel.

Arannyal öntve

az erdő alja,

kusza virgács

a bokrok barna gallya,

tüskés ág megfog

s bús őszi jajjal,

elhullt virágát

követeli rajtam.

Nadler Herbert - Az erdőről

Az erdő papíron csak négy betű, s az olvasótól függ, mit ért rajta; lelki szeme mit lát, szívében mit érez, életéből mire és mennyire elevenen, részletesen emlékszik, amikor ezt a szót elolvassa. Látja-e a fákat, kérgüket, rajta a mohát; lát-e alattuk bokrokat, füvet, páfrányt, vadvirágot, érzi-e az árnyék hűvösségét, a korhadó haraszt szagát, hall-e madárdalt…  

Nadler Herbert

Szabó T. Anna - Fák

Fák nevét olvasom most: vasfa szivarfa puszpáng

kocsányos tölgy cukornyír berkenye tiszafa —

szálerdők lombos erdők fenyőfák vonulása

tűlevél roppanása rézsútos fény szaga

elnehezült gyümölcsfák részeg dongás a fűben

pikkelyes kéreg résén szivárgó gyantacsepp

sokszemű sima törzsek bámul a néma erdő

tavaszi nyirkos földszag ágak közt fellegek

szélnyikorgatta gyertyán vergődő nyír sírása

sodrásban fűzfa ága alámosott gyökér

holdfénytől kába bükkfák lélegzet jár a lomb közt

odú esővíz fészke rezgőnyárfán a szél

toboz zölddió íze olvadt akácfaillat

az ingoványon éger sírokon ciprusok

földön platánfa kérge pörgő juhar-propeller

szirom szitál fehéren esőhang lomb zuhog

egyetlenegy fenyőfa sűrű erdőzúgása

egyetlen öreg hársfa ragadós mézszaga —

a korhadékony törzsek a fénybe tárt levélzet

a gyökér közt sötéten furkáló éjszaka —

időm hozzájuk mérem lassítom szívverésem

tudja őket a csontom a bőröm a szemem

nem név de íz szag emlék sóvárgás közelükre —

tág létük érintését könyv nélkül ismerem.

 

A Fény című kötetből, 2002

Forrás 

Csepeli Szabó Béla - Ceruzám őszi lombja

- Ha sárga árnyék dől a tájra -

Én nem hősködöm. Ma is félve

bámulok fel a messzeségbe,

ha sárga árnyék dől a tájra,

s meztelen erdő fut a télbe.

Ősz van. Mint kint a barna fákon,

aranylomb zizzen ceruzámon,

zúg csendesen,

s napfényre szomjas szívemen,

végig suhint a - félelem.

Félek. Ha bűn ez - oldjatok fel,

hiszen az ember attól ember,

hogy szembeszáll a félelemmel,

s újra, s újra legyőzve azt

bárha ezerszer belereszket,

küzd, énekel, asszonyt ölelget,

s új tavaszt bont ki, új tavaszt...

Így volt és így van. Mért tagadnám?

Ha sárga árnyék dől a tájra,

én is mindig elsápadok,

de azért halkan dudorászva

jól elvégzem az őszi szántást

és földbe vetem a magot...

 

Életszomj I.-II. kötetből (1999.)

 

Petőfi Sándor - Lennék én folyóvíz...

 

Lennék én folyóvíz,
Hegyi folyam árja,
Ki darabos utját
Sziklák között járja...
De csak úgy, ha szeretőm
Kis halacska volna,
Habjaimban úszna föl s le
Vígan lubickolva.

Lennék vad erdő a
Folyó két oldalán,
Fergetegekkel a
Harcot kiállanám...
De csak úgy, ha szeretőm
Kis madárka volna,
Bennem ütne fészket és ott
Ágamon dalolna.

Lennék váromladék
A hegy legtetején,
Bús pusztulásomat
Venném csak könnyedén...
De csak úgy, ha szeretőm
Ott a repkény volna,
Elnyuló zöld karjaival
Homlokomra folyna.

Lennék kicsiny kunyhó
A rejtett völgybe' lenn,
Eső-vágta sebbel
Szalmafödelemen...
De csak úgy, ha szeretőm
Bennem a tűz volna,
Tűzhelyemen lassacskán, de
Nyájasan lobogna.

Lennék felhődarab,
Összetépett zászló,
A vadontáj fölött
Fáradtan megálló...
De csak úgy, ha szeretőm
Az alkonyat volna,
Búshalovány arcom körül
Pirosan ragyogna.

Szalonta, 1847. június 1-10.