Akik megvilágítják a lelkünk, a szellemünk. Amit helyettünk öntenek szavakba olyan ékesen vagy olyan magától értetődő egyszerűséggel. Olyan szívderítően vagy olyan inspirálóan. Olyan finoman vagy olyan leplezetlenül, pontosan. És akik eldalolják azt.
2026. szeptember 19., szombat
Csukás István - Számon méz íze van
2026. szeptember 1., kedd
Radnóti Miklós - A mécsvirág kinyílik
s a húnyó láthatárnak
könyörg a napraforgó;
a tücskök már riszálnak,
odvában dong a dongó
s álmos kedvét a bársony
estében égre írta
egy röppenő pacsirta;
s ott messzebb, kint a réten,
a permeteg sötétben
borzong a félreugró
nyulak nyomán a fűszál,
a nyír ezüstös ingben
immár avarban kószál,
s holnap vidékeinken
újból a sárga ősz jár.
2026. augusztus 3., hétfő
Zorán - Romantika
Hol esténként ringató tengerről dalolnak altatót.
Az álmok szerények,
a hálók erősek,
ott ritka szó a romantika.
A partmenti sziklákra szőlő és magányos ház tapad,
az örök szél ráncosra gyűri a tengert s az arcokat.
A napfény megéget,
a vágyak kiégnek,
s csak éjjel éled a romantika.
s egy eleven képeslap eltúlzott színeit láthatod.
és porrá hamvad a romantika.
s a meztelen tengerben hűvösen fürdünk, ha véget ér.
A csókom sós lesz,
és hidd el, jó lesz,
mert néha kell a romantika.
2026. július 5., vasárnap
Szőke István Atilla - Belesimulok...
csöndet vigyázva
nyáron napsütésben
ősszel bőrig ázva
tavasszal vígan-vidáman
télen hűs lázban
szélfútta felhőben
csíkos csigaházban
átváltozom fűnek-fának
vad agyarának
szépszárnyú lepkének
ágas-bogas ágnak
napraforgó leszek
szálló párát eszek
Pilis bíborából
könnyű gúnyát veszek
kis dombként heverek
út-port felkeverek
gombák kalapjára
nagy pettyeket verek
mint fény-nyaláb állok
alkonyatkor szállok
földi békességben
harmatcseppé válok
karomba véve az időt
úgy vigyázom őt
hogy véle lelkem már
örökre összenőtt.
2026. július 1., szerda
Szlukovényi Katalin - Tanulni kell
Tanulni kell a nyári macskát.
A hosszan elnyújtózó mancsát
függönyök árnyán, fény mögött.
Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a nap épp elköltözött,
s a tűz melegbe szelídült,
akár a test a kényelembe.
És a puha törülközőt,
jó szagú, tiszta bolyhait,
s a háztartás diszkrét zaját,
amelyben ebédszagok szállnak,
meg kell tanulni a cicák
kéjjel bölcs, tétlen perceit.
Hommage à mes maîtres: Porcelán & NNÁ
Szlukovényi Katalin
2026. június 29., hétfő
Dimény H. Árpád - A nyár amikor megtanulsz majd úszni
az a nyár lesz amikor békét kötök magammal
idén még csak az arcod dugtad bele a vízbe
mintha ki akarnád inni a klóros vizet
de azon a nyáron majd ott fogok állni
a medence szélén és te beleugrassz
majd gyorsan a széléig evickélsz szemrehányóan nézel
valamit elfelejtettél és én mondom
hajrá meg tudod tenni
te ellököd magad
átúszol az én oldalamra
majd nevetve kapaszkodsz a szélében
a hajad az arcodhoz tapad
én is beleugrok
és új dolgokat próbálok ki
hogy ne adjak kéretlenül tanácsot
versben imádkozzak hajnalonta
ne gerjedjek hirtelen haragra
nézlek és erősödöm
a bátorságod mint hal
siklik el a félelmeim elől
azon a nyáron a világ lélek és víz lesz
a fény patakokban csorog le a csúcsokról
te megtanulod a kutyauszást
a lepkeuszást a férfiúszást
a fejesugrást a bombát
és én megtanulom várni
hogy odaússz hozzám
Dimény H. Árpád
Forrás
2026. június 26., péntek
Parti Nagy Lajos - Nyár, némafilm
Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,
válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,
meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,
vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,
bár kormos és vörös szemed az éjszakától,
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,
majd fognak és kifőznek, irkába papirost.
Vedlik a nyár, szivem, lenyergelt vattapóni,
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,
kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,
mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?
az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,
hol forrón és puhán kering a vattazápor,
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.
Forrás
2026. június 21., vasárnap
Ispiláng ünnepén
[...]
2026. június 1., hétfő
Ágai Ágnes - Dél
Az előtt és az után között.
Metszéspont. Tobzódás.
Most van a Nap delelőben.
Csúcsforma. Koncentrált sugárzás.
UV és a többiek.
Az alkony még messze.
Szép, szikrázó perzselődés.
Erőtelj. Délidőben.
Nincs reggelidő és nincs estidő.
Csak délidő van. Ebédidő.
Rágcsálás, nyelés, szusszanás.
Dolce far niente.
A dél nem romantikus.
Délben nem ölelkezünk,
nem születünk, nem halunk meg.
Ezt jobb hajnalra hagyni.
Délben élünk és töltekezünk.
Délben húsz és harminc év között vagyunk.
A dél egy pillanatig tart.
Aztán a Nap szedelődzködik.
De délben ennek nyoma sincs.
Dél van.
2025. szeptember 19., péntek
Radnóti Miklós - Éjszaka
2025. augusztus 29., péntek
Juhász Gyula - Falusi alkony
A házak és a lelkek csendje jön,
A béke száll nagy, szürke lepedőn.
Bús táj fölött, bárányfelhők alatt
Ezüstöt önt az estbe a harang.
Ballag a nyáj, elbődül boldogan,
Már minden lélek s kapu tárva van.
A mezőkről az illat lopva jár,
Most legbujább, mert elmúló a nyár.
A padokon pipázás, mély a csend,
A kutak gémje kék magosba leng.
A tetőn a nap arany csókja ég,
Ó nap, derű, öröm! maradj ma még!
2025. augusztus 15., péntek
Szabó T. Anna - Ének minden anyához
2025. június 27., péntek
Weöres Sándor - Égi csikón léptet a nyár
2025. június 25., szerda
Szabó T. Anna - A leghosszabb nap
A leghosszabb nap. Eleven az erdő,
álltában mozog, pumpál és feszül,
háncs- és fatestben föl-le liftezik
a színtelen vér, siseg és bozsog
az égszagú lomb, a földszín avar,
a lélegző tér mozgó sejtjei
rendelt rend szerint éltetnek és ölnek.
a levegő lágy gyantájában, harsány
madárzenében, karcsapkodva úszni
a zöld esőben repülés helyett,
szikla, gyökér lapuló éleit
puhává tompítja a lendület,
az egész erdő vibrál és dobog,
véráramában surrog a futás,
senki vagyok és mindenki vagyok,
vagyok a botlás és a zuhanás,
a felhorzsolt bőrt nyalni, földízű
és vérízű, az ég tovább forog,
lombban a ringás, forró szédülés,
lehúz a föld, a könnyűség sajog.
bő patakokban lerohan a lejtőn,
a repülés és zuhanás után
a futás vágya sodorja tovább,
tajtékosan fut és elevenen dől,
lehajolok, az ujjaim körül
örvényeket vet, vinne engem is,
viszi az útjába tett köveket,
mozgás megint és dobogás megint,
dagad és árad, surrog és sodor,
sáros, erdőszagú és égszagú,
nem ismer botlást, sajgást, zuhanást,
old, öl és éltet, nem tűr semmi súlyt.
aszfaltos út, és gőzölgő meleg.
Száll fel a pára, száll a könnyű víz,
irizáló fényselymek lengenek.
2025. április 29., kedd
Napfonat - Kicsi madár
Mikor leszen nyár?
Húsvét után tavaszvilág
Még aztán jő nyár.
Tavasz, tavasz, gyönge tavasz,
Mindent megújítasz.
Erdőt-mezőt béborítasz,
Engem boldogítasz.
S mondd meg nekem, kicsi madár,
Mikor leszen nyár?
Mondd meg nekem, kicsi madár,
Mikor leszen nyár?
2024. október 21., hétfő
Fodor Ákos - Kis öröm-ének
Nem, mint párkányról cserép virág, zuhan:
madártollként lebegve landol, némán, hosszasan;
ez a szép nyár így érkezik az őszbe
s mint hálás testek, úgy simulnak össze.
2024. október 1., kedd
Szabó Lőrinc - Hajnali himnusz
A Nap! a Nap! – Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás
zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.
Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.
Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?
Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
– Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!
Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:
mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.
2024. szeptember 25., szerda
Hamvas Béla - Aranynapok
Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok. A föld a nyár végi esőktől újra nedves és puha. A levelekről a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél. Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.
Mikor a nyárvégi esős idő szűnik, az ég kitisztul és az időre
jellegzetes lágy nyugati szél megindul, tudom, hogy itt vannak az
aranynapok, mindig találok valamilyen módot arra, hacsak kétszer, vagy
háromszor huszonnégy órára is, de a hegyekbe menjek, és a kertekben
töltsek el annyit, amennyit csak lehet. Nemcsak azért, hogy a szőlőtőkék
alá üljek, sorra, lassan végigkóstoljam a fajták
elragadó sokaságát. A Muscat Blanc Hamburg, a tojásdad fekete muskotály,
omló mazsolaízével minduntalan visszatérésre csábít. De ott van a
Muscat Ottonel, a Mézes Fehér, a Delaware, a Szőlőskertek Királynője is.
Közben mandulát rágcsálok, leülök a partra, friss diót hámozok,
figyelmesen és gondtalanul. Ezekben a kései, érett napokban még a
madarak is megszólalnak. Reggel korán rigót hallok, délután a fülemüle
énekel néhány ütemet, mintha sóhajtana, s alig tudom a meghatottságtól
könnyemet visszafojtani. Miért? Nem tudom.
Reggel tavasz van, délben nyár, este ősz, az akác virágzik, a cinke szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a völgyből, olyan ez az idő, mint az egész év összefoglalása, de kimondhatatlan békével és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s a bűbájos melankóliába feloldaná.
Kimegyek a kertek közé, hogy teleigyam magam az érettség illatával, szemem jóllakjon a dús káposzták, répák, érett paradicsomok, paprika, a nehéz tökök és dinnyék csodájával. A gyalogút fölé szilvafa hajlik, két szemet leszedek, a földre hajolok, hogy a lábam mellöl a négylevelű lóherét leszedjem, mintha május vége lenne.
De kimegyek azért is, mert a múlandóságnak e bűvös napjaiban, inkább,
mint a friss áprilisban, a lángoló júliusban, közvetlenül át tudok élni
valamit: az élet megdicsőülését. Az az arany, ami az égen és a
levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik
az érett föld körül. S ebben a világ fölötti tündöklésben, a halál
küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély
s erőszak nélkül a természet önszántából szórja el egész vagyonát,
ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül is
valamilyen rejtélyes gyümölcs. Valahányszor az aranynapok elkövetkeznek,
én elindulok, hogy létükben részesüljek, mindig kapok valamilyen
belátást, mintha az év munkája akkor érett volna meg, és szüretelésre
készen állna. Az idén e napok aránylag későn kezdődtek és szokatlanul
soká tartottak. Az ég szeptember huszadika körül derült ki, az arany az
erdők fölött október ötödikén még mindig ragyogott, az erdei pacsirta
szüntelenül énekelt, és a nedves völgyekben ibolyát szedtem csokorba.
Könnyű nyári ruhában félnapokat kószáltam az erdőben, s amikor
hazatértem, a szőlőskertek alatt nyíló levendulát találtam.
2024. szeptember 8., vasárnap
Szabó T. Anna - Ezer a nyár...
hajnal könnye hulló harmat,
madár zengeti a fákat,
fényességgel ébred a nap.
Kiszakad a sötétségből,
fényes fej a sötét ölből,
ég könnye, föld verítéke,
nap kezdete, éjjel vége.
Fényes fejét földre hajtja,
sűrű sötét betakarja,
szép kezdetben szomorú vég,
nyári reggel, gyönyörűség.
2024. szeptember 1., vasárnap
Nemes Nagy Ágnes - Ne csukd be még vagy csukd be már…
Ne csukd be még vagy csukd be már
a hűs zsalut az ablakon,
úgyis befolyt a délután,
befolyt a nap, s az alkalom.
Befolyt a perc, befolyt a rét,
befolytak mind a jegenyék,
a távolból utak, terek,
ázott foltokban emberek,
nyugágyak, pondrók, méhek és
napfénybe fúló zümmögés,
a táj, mi forr, az ősz, mi jön,
múlt heverés meleg kövön,
s mint vízbe tinta, zöldbe kék:
befolyt a tó, befolyt az ég.
És mire lassan este lesz,
magába oldja testedet.


















