Janikovszky Éva - nem kaptam zsebpénzt

 

Ezen a héten nem kaptam zsebpénzt, mert a tanító néni azt mondta a szülői értekezleten, hogy mostanában nagyon eleven vagyok a tavaszi fáradtságtól.
Pedig az eleven gyerek is szeretne anyák napjára virágot venni az anyukájának.
Szaladtam a Borihoz, akinek mindig van pénze, de a Bori azt mondta, hogy tanuljak meg inkább egy verset, az is van olyan szép, mint a virág.
Szaladtam az apukámhoz, hogy adjon nekem előleget, majd a jövő héten jó leszek érte, de apukám azt mondta, hogy legyek jó ingyen, mert anyukámnak az a legnagyobb öröm.

 

Janikovszky Éva - Már megint

 

Forrás 

A háromágú tölgyfa tündére

Elaine Bayley

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, de még az Óperenciás-tengeren is túl, lakott a zöld királynak egy fia. Egyedül volt a kastélyban, hát unatkozott. Vette fegyverét, kiment vadászni. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy nyulat. Célba vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett: - Bocsáss meg, királyfi, jó tettedért jót várj hadd meg az életemet. Meghagyta a nyúl életét, nem bántotta. A nyúl elszaladt. Talált aztán egy rókára. A rókát is célba vette, és a róka is azt mondta: - Ne lőj le, királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz. Azt is elbocsátotta, s ment tovább az erdőbe. Talált aztán az erdőben egy kis őzet. Azt is célba vette, hogy lelője, az is visszaszólt neki: - Királyfi, bocsánatot kérek tőled, hadd meg az életemet, mert jót mondok neked, majd még megköszönöd. Elbocsátotta azt is. Azt mondja neki az őz: - Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Menj be az erdő közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy ágat. Majd abból az ágból kijön egy tündérkislány. Az lesz a feleséged. De vigy magaddal egy kicsi vizet, netalán szükség lehet rá. 

 

El is ment a királyfi, meg is találta a tölgyfát, le is vágta róla az ágat, ki is jött abból egy szép tündérlány. Rögtön rikoltott a királyfinak: - Jaj, vizet, mert megfulladok. Forgott a királyfi ott körül kereken, hogy a vizet elővegye, de a flaskó feldűlt, és a víz kifolyt. A szép tündérlány meghalt. Nem volt mit tenni, felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette. Telt-múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát. - No, kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el megint az erdőbe, oda, ahol a tölgyfáról egy ágat már levágtál volt. Vágj le még egy ágat, mert abból is egy szép tündérlány jő ki. De vizet vigy neki, mert szükség lehet reá. 

Járt a királyfi erre, arra, hogy vizet kapjon ott az erdőben, de nem talált. Volt nála egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát az is jó. De megint úgy járt, mint a múltkor. Levágta az ágat, kijött abból is egy szép tündérlány, ő bort adott neki, de a lány mégis meghalt, mert a bor igen erős ital volt neki. Nagy búban volt a királyfi, hogy abból is kifogyott. Felvette azt a lányt is, hazavitte nagy szomorúan, hogy milyen szerencsétlen ember is ő. Az isten megadta neki a szerencsét, s ő nem tudta felhasználni. Eltemette azt a lányt is, szép rendesen. 

 

Búsult, búsult egy darabig, de aztán megint elment az erdőbe vadászni. Találkozott akkor a nyúllal. - No, kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hadd mutassam meg, hol van az élő víz. 

Elmentek ketten, megtalálták a forrást. - Vigyél vizet innen magaddal. Menjünk most tovább. Megtalálták a tölgyfát, amelyről a királyfi már két ágat levágott; a harmadik ág még rajta volt. - No, most vágd le ezt a szép tölgyágat. Levágta, s abból is egy szép tündérlány jött ki. Kiált is rögtön a lány, azt mondja: - Vizet, vizet, mert megfúlok! A kis nyúl kapja a kancsót, odanyújtja a kislánynak. Az jót ivott belőle, és megmaradott, nem halt meg. Akkor a kislány letérdelt a királyfi előtt, bocsánatot kért tőle, hogy kiszabadította a tölgyfából. Elmondta neki a sorsát: - No, tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon. Köszönöm jótettedet. Hárman voltunk testvérek, de meg voltunk mindnyájan átkozva, hogy ne tudjunk megszaba­dulni ennek a tölgyfának a gyökerétől, valameddig egy ember le nem vágja. Ezentúl már együtt leszünk mi ketten ezen a világon. Megölelték, megcsókolták egymást. 

A kis nyúl ott ugrált előttük, örvendezve, hogy megszabadították az ő kedves asszonyát. No, útra keltek mind a hárman. Mentek, de útközben, mielőtt haza érkeztek volna, a városon kívül volt egy szép kút. Oda leültek, megbeszélték most már a maguk sorsát. Azt mondja a tündérlány a királyfinak: - Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, de én ebben a tündérruhában nem vagyok bátor bemenni a te kastélyodba. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél előbb csak te haza, hozzál nekem új ruhát. Ott is maradt. 

 

A királyfi elment, hogy hozzon neki ruhát. De örömében sok időt töltött otthon, vadonatúj ruhát csináltatott a tündérlánynak. Várták ők, várták a királyfit, de csak nem érkezett vissza. Jártak a kútra sokan vízért. A tündérleány azért, hogy ne lássák ott a kútnál tündérruhában, felmászott arra a nagy fűzfára, amely árnyékot tartott a kútnál. A kis nyúl meg elment eleséget keresni. Kiment a kútra egy boszorkányné is, vizet meríteni. Betekint a kútba, lát egy fényes fehérségű szép tündért. A tündér már fenn volt a fűzfán, de képe meglátszott a vízben. Tekintett a boszorkány erre, arra, de élő személyt csak nem látott. Végül is azt gondolta, hogy az a kép a kútban az ő képe. De végül mégis meglátta a tündérlányt fenn a fán. Levette a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A tündérlány elmondta, hogy mi minden történt véle, s hogy őt egy királyfi szabadította meg. Mindent, mindent elmondott annak a boszorkányné­nak. Azt is, hogy épp most várja ő a királyfit, hogy más gúnyát hozzon neki. Akkor a boszorkányné megfogta, és bedobta a kútba a tündérlányt. Volt neki is egy lánya: elment gyorsan haza, kivezette a maga lányát a kúthoz, és felhágatta azt a fűzfára. Odaérkezett a királyfi a gúnyával. Szólítgatta a tündérlányt, keresi, hogy hol lehet az ő menyasszonya. A tündérruhát már felvette a boszorkányné lánya, de ő maga, hiába, mégis fekete volt. Meglátja végre a kis nyulat a királyfi, kérdi attól is, hogy hol van a lány: - Én itthagytam - mondja a kis nyúl - a kút mellett. Elmentem valami eleséget keresni, közben felmászott a fűzfára. No, már nézik körül kereken, hát hol van az a lány a fán. Mondja a királyfi neki: - Szállj le onnan, öltözzél fel! Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatát, hogy csúnya, fekete. Pedig milyen szép volt! Mi történt vele? - Ó, lelkem, kedvesem - mondja a boszorkányné lánya -, a nap sugara reám tűzött, megfogta az egész ábrázatomat. Felöltöztette így is a királyfi, azt gondolta, hogy ő a tündérlány. Elvitte haza. 

 

De abból a tündérlányból, az igaziból, akit a boszorkányné bevetett a kútba, lett egy szép aranyhal. De hagyjuk most még azt az aranyhalat a kútban. A cigánylány élt, élt a királyfival, felesége volt neki. Elment egyszer a boszorkányné a lányához. Mondja neki: - Vajon nem történik-e valami még abból, amit azzal a tündérlánnyal csináltunk? Mert én kijártam a kúthoz, és egy szép aranyhalat láttam a vízben. Hátha abból a lányból lett az a hal? Azt tanácsolom én neked, fiam - mondja a lánynak -, tedd magad beteggé. Mondjad a királyfinak, addig nem fogsz meggyógyulni, amíg azt az aranyhalat, amely abban a kútban van, ő ki nem fogatja. A királyfi azt is megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat, megfőzték; a boszor­kányné lánya evett belőle, és íme, meggyógyult. De mikor a szakácsné tisztította a halat, egy pikkelyecske, egy halpénzecske leesett a földre. Ahogy a földben az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa. Az a fa minden éjszaka megvirágzott, délig megért az alma rajta, de éjszaka mindig elvitték a gyümölcsét. Gondolkodóba esett a király, vajon mi lehet az oka, hogy ők annak a fának a gyümölcsét nem tudják használni. Nem tudta, hogy annak a gyümölcsét a tündérek hordják el. No, de a boszorkányné megint elment a lányához. Mondja a lányának: - Mi dolog ez? Valahogy még kiderül, hogy nem te vagy a tündérlány. Ki kéne vágatni azt a fát! Mondta is hát a királyné a királynak: - Semmi hasznát nem vesszük annak a fának! Vágasd le onnét, hogy többet ne is lássuk! 

 

Volt a szomszédban egy szegény ember. Azt hívatta el a király, hogy vágja ki a fát. Ki is vágta az rendesen, de mikor a szegény ember hasigálta, aprítgatta a fát, egy kis darab kiesett belőle. A szegény ember pedig látva, hogy aranyfa ez, azt a kis darabot betette a zsebébe azzal, hogy hazaviszi kincsnek. A király nem tudta, hogy a szegény ember valamit elvisz onnan, megfizette a fáradsága díját. A szegény ember hazament. Letette azt a kis darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé a kis szegletbe. Az ott megmaradt, de a fa többi részét a királyné elégette. A szegény ember házában pedig, amikor este lett, olyan világosság támadt, hogy gyertya nélkül is láttak. Mondja a feleségének a szegény ember: - Bizonyára ez a kis fadarabocska világít. Úgy is volt. Másnap elment a szegény ember munkába feleségestül, lányostul. Jó reggel elmentek, a házat ki se seperték, s az ágyat se rendezték el. Estére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve, az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukban, ki járhat az ő házukban, aki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak. Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz, munkába. De most otthon hagyták a lányt elrejtve, hogy lesse meg, ki jár az ő házukba. Megint úgy hagyták szerteszét minden portékájukat. A lány az ablak alatt állott, titkon, hogy senki meg ne lássa. Hát abból a kis fadarabból kijő egyszer csak egy tündérlány, kezd sepregetni a házban. A szegény ember lánya csak nézte egy ideig, hogy mit dolgozik az a lány, aki abból a fácskából jött ki. Aztán hirtelen beszaladt a házba, a fácskát megragadja. A tündérlány már nem bírt visszamenni a fába. No, megkapták a tündérlányt. Annak nem volt mit csinálnia, ott maradt velük. Attól fogva a két lány együtt ment el a király udvarába, munkába. Egyszer a király mesét akart hallani. Mondott ez is mesét, a másik is egy mesét. Rákerült a sor a tündérlányra. Mondja a király: - No, mondjál már te is egyet, te vagy itt a legszebb. Lássuk, mit láttál, mit próbáltál életedben. A tündérlány erre elkezdte mondani. Éppen az ő kedveséről kezdett mesélni: - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Kiment az egyszer vadászatra, találkozott egy kis nyúllal... - És végig mondta az egészet addig, hogy: “Én vagyok az a tündérlány, akit a királyfi a tölgyfából kivett!” Megölelte erre a lányt a királyfi, elzavarta a boszorkány lányát, s elvette feleségül a tündérlányt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.   

  

Illyés Gyula - Hetvenhét magyar népmese - Móra Ferenc könyvkiadó Budapest - 1974

 

Forrás: Labirintus Meseterápiás Műhely 

Lázár Ervin - Dömdödöm

 

Réber László, grafikusművész

 

Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit.

El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. 

Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: „Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!…” Mi az, hogy „de ha még egyszer” – gondolkozott Dömdödöm –, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. „Ejha!” – mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. 

Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. „Én szeretem az embereket – ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával –, de azt nem tűrhetem…!” – óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. „Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!” – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. 

Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: „Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.” Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: „Én igazán szeretlek.” „Mi az, hogy igazán?!– háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem.”

S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: „Dömdödöm.” Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.

 

Lázár Ervin - A négyszögletű kerekerdő (részlet)

 

Forrás  

Út a Zenhez

Egy szerzetes nagyon meg akarta tanulni a Zent és azt mondta:

- Csak nemrégiben vettek fel a testvériségbe. Lennél oly kegyes és megmutatnád az utat a Zenhez?
- Hallod a hegyi patak mormolását? - kérdezte a mester.
- Igen, hallom - mondta a szerzetes.
- Itt a bejárat - mondta a mester.

Forrás

Vaskor Gréta - Másét meg nem szőheted

Egy kastély, s egy szoba...benne a lány szövi a szőttesét szövi 7 évig
a madarat, szövi bele a virágot,
a világot szövi,
a menekülést.
A szoba elhagyott, ki szőheti tovább a megkezdettet, ki fejezheti be?

"Kihirdette a király az egész országban, hogy aki a megkezdett szőttest befejezi, az lesz a királyné, azt veszi feleségül!...Meghallotta ezt egy hercegkisasszony, aki a szövésben ügyes volt, és megpróbálta befejezni a félbemaradt munkát. De a hercegkisasszony a mintával sehogy nem boldogult. Ha a színén szőtte, nem fogyott a szál, ha a fonákján, akkor mindjárt elakadt...ilyen nehéz mintával még nem akadt dolgom! Holtomig itt ülhetek akkor sem tudom befejezni!"

A másét nem szőheted, befejezni nem tudod, szőheted a színén, lehet a fonákján, a mintát folytatni nem tudhatod!
A minta nem a tiéd!
Másét folytatni nem lehet
azt a világot megérteni,
nem ismeri az ujj,
nem a mozdulat!
Mégis próbálod?
Másét nem szőheted!

"S akkor a lány leült a szövőszék elé, felfejtette, amit a hercegkisasszony rosszul csinált, s aztán gyorsan haladt a munkával..."

Sződd a sajátod,
a másét csodálhatod!

Mese: Királylány a szigeten

Forrás

Douglas Adams - Viszlát, és kösz a halakat!

Fontos és közismert tény, hogy a látszat olykor csal. Például a Földön az ember mindig szentül hitte, hogy intelligensebb a delfinnél, mivel oly sok mindent elért: feltalálta a kereket, New Yorkot, a háborút, egyebeket, mialatt a delfinek csak vidáman lubickoltak. A delfinek ezzel szemben azt hitték, hogy sokkal intelligensebbek az embernél – pontosan a fenti okok miatt.

Érdekes módon a delfinek réges-rég tudták, hogy küszöbön áll a Föld megsemmisítése. Számos hiábavaló erőfeszítést tettek, hogy az emberiséget figyelmeztessék a veszélyre, de kapcsolatteremtési kísérleteiket az emberek mulatságos futball-labda-trükknek meg füttyögő halacskakoldulásnak vették. A delfinek végül is feladták a reményt, és nem sokkal a Vogonok érkezése előtt távoztak a Földről. 

A legeslegutolsó delfinüzenetet is félreértelmezték az emberek. Azt hitték, hogy meglepően kimunkált, karikán keresztül végrehajtott kettős hátrabukfencez látnak, miközben a delfinek az Egyesült Államok himnuszát is elfütyülik. Az üzenet valójában ez volt: Viszlát, és még egyszer kösz a halakat!

23. fejezet

Douglas Adams - Galaxis ​útikalauz stopposoknak

~ o ~ o ~ o ~

It is an important and popular fact that things are not always what they seem. For instance, on the planet Earth, man had always assumed that he was more intelligent than dolphins because he had achieved so much—the wheel, New York, wars and so on—while all the dolphins had ever done was muck about in the water having a good time. But conversely, the dolphins had always believed that they were far more intelligent than man —for precisely the same reasons. 

Curiously enough, the dolphins had long known of the impending destruction of the planet Earth and had made many attempts to alert mankind to the danger; but most of their communications were misinterpreted as amusing attempts to punch footballs or whistle for tidbits, so they eventually gave up and left the Earth by their own means shortly before the Vogons arrived. 

The last ever dolphin message was misinterpreted as a surprisingly sophisticated attempt to do a double-backward somersault through a hoop while whistling the “Star-Spangled Banner,” but in fact the message was this: So long and thanks for all the fish. 

The Hitchhiker's Guide to the Galaxy - Chaper 23

Ottlik Géza - Amikor valami baj ért bennünket...

Valaha, amikor valami baj, rosszízű kitolás, megaláztatás ért bennünket, éppen Szeredy találta ki a megoldást rá: elmesélte. Délután a tanteremben, ha tíz percre kiment a felügyelő altiszt, vagy este az árnyékszéken, ahol mindig összegyűltünk, Dani elmondta újra, eljátszotta egy kicsit, hogy hogyan is volt a dolog. S mint egy keleti sámán, afrikai varázsló, ezzel a ráolvasással, vajákolással, egyszerű elmeséléssel elvarázsolta, ártalmatlanná tette, átformálta az egész rosszat, s szinte a szemünk láttára semmisült meg a mérge, szinte érzékelhetően szakadt le lelkünkről gonosz nyomása. Pedig Szeredy sosem humorizált, sosem parodizált, sőt, a lehető legszabatosabban, a valósághoz teljesen hűen foglalta szavakba a történteket. Talán éppen az volt a titka, hogy a teljes és hű valóságot mondta el.

 

Iskola a határon - Medve kézirata

Lewis Carroll - A szeretetről

 

- Szeretsz? – kérdezte Alice. – Nem, nem szeretlek! - válaszolta a Fehér Nyúl. Alice összeráncolta a homlokát, és összekulcsolta a kezeit, mint mindig, amikor megbántotta valaki. - Látod? - folytatta a Fehér Nyúl - Most meg fogod kérdezni magadtól, hogy mitől vagy olyan tökéletlen, és mit csináltál rosszul, hogy nem tudlak legalább egy kicsit szeretni. És tudod, pont ezért nem tudlak szeretni. Nem leszel mindig szeretve, Alice. Lesznek napok, amikor mások fáradtak, és unják az életet, gondolati és érzelmi nyomorukban elmenekülnek a valóságtól, és bántani fognak. Mivel az emberek ilyenek, valahogy mindig megsértik egymás érzéseit, akár figyelmetlenségből, félreértésből vagy önmagukkal való konfliktusból. Ha nem szereted magad, legalább egy kicsit, ha nem teremted meg az önszeretet és a boldogság szerető páncélját a szíved körül, akkor a mások által okozott enyhe bosszúságok halálossá válnak, és elpusztítanak téged. Amikor először megláttalak, egyezséget kötöttem magammal: „El fogom kerülni, hogy szeresselek, amíg meg nem tanulod szeretni magad."

 

Lewis Carroll - Alice Csodaországban

Pilinszky János - A nap születése

Sokáig csupán csillagok lakták az égbolt magasát. Pislákoló fényükben a világ sokáig élt örök árnyékban, ezüstszín gyászruhában. A sötétségben ezidőtájt nagyon egyedül vándorolt a föld. Csupán kik egymás közelében laktak, társalogtak egymással, közbe-közbe félálomba merülve, vagy akár az egész telet átaludva, mély álomban és szomorú magányban. A különféle állatok alig ismerték egymást, és az ember hallgatagon ült kunyhója előtt. A felhők vaktában bolyongtak, mint elszabadult bárkák a vizen, s a madarak semmit se tudtak a szárazföldek többi állatáról, se a tengerben fürdőző halakról. Hasonlóképpen a virágok se látták egymás színét, egymás ruháját, köznapi és ünnepi öltözékét. A tavaszi és nyári záporok nem tudták, hova hullanak, és hasonlóan a hópelyhek, a tél fehér gyönyörüsége hamuesőként érkezett a földre, és ott is szürke és sötét maradt. 

Ekkor történt, hogy számos csillag elhatározta, összefog, hogy apró fényeik közös nagy fényességet varázsoljanak. El is indult vagy ezer csillag egymásfele. Ezer irányból, ezer úton ezernyi csillag elindult a sötétség pereméről, hogy az égbolt tátongó közepén közös ragyogást alapítsanak. Hosszú utat tettek az égbolt elhagyatott fekete féltekén, de végül is nagy boldogan egymásba olvadt mind az ezer csillag, gyönyörű és egyetlen fényességben. Ezer csillagnak közös fészke: így született meg a kerek nap, az ég csodája, s vette kezdetét a világosság első ünnepélye. Ünnep volt ez, valódi ünnep! A tenger hullámai most először láthatták meg a tengerpartot, e hosszú-hosszú kikötőt, hová a tenger szakadatlanul befut - akár egy végtelen hajóraj - gyönggyel megrakott hullámaival. Megkezdődött tehát az ünnepély, az első nappal ünnepélye, a világosság kerek, óriási és eddig szem-nem-látta asztalánál. 

Rendre érkeztek a vendégek. Legelsőnek a levegő szellős, fényes, földig érő palástban, együtt az öreg égbolttal, aki - ha lehet - még hatalmasabb palástot hordott roppant vállán, lába körül gondosan igazgatva azúrszínű, méltóságos redőit. A harmadik felséges vendég a tenger volt. Ezer hulláma, akár egy sortűz, úgy dördült meg, mikor mezítláb földre lépett, ahogy a víz mindig is mezítláb jár, legyen folyó vagy hóesés, eső vagy akár tenger a neve. Ki következett ezután? Az erdő. A nagy erdők és kecses ligetek. A fák, zöldellő levélöltözékben, rokon nyelven susogva a szelekkel, az égbolttal s mindenfajta vizekkel. Az ötödik vendég kisebb csoport. De annál szebb. A virágok családja. Merengő szemmel foglaltak helyet a napvilág ünnepi asztalánál. Valamennyien hallgatagok voltak, de színük annál ékesebb. Kék, sárga, hófehér nyelven beszéltek, fejükkel sűrűn bólogatva hozzá. A füveknek az asztalvég jutott, de semmivel se kevesebb a fényből, az általános vigasságból. Aztán jöttek az állatok, nagy rajokban a madarak, a fürge ló, a hűséges kutya, erős oroszlán, sárga tigris, törékeny őz, darazsak fellege. Ki tudná valamennyit fölsorolni! Közben a nap, az ünnep ragyogása a tetőpontra hágott. S ebben a fényességben, bár utolsónak érkezett, egy sudár ifjú és egy szép leány - az ünnepély királyi párjaként - az asztalfőn foglalt helyet, örömére a többi meghívottnak, az asztalvégre húzódott füveknek, a kékpalástú égnek és a mezítlábas tengernek meg a virágoknak, erdőknek, ligeteknek. Úgy érezték mindannyian: a delelő nap gyermekei ők. Kedveltjei a fényes ég most született birodalmának. 

Ámde hirtelen, a világosság kristálylépcsején, a ragyogás bejáratában, magányos árnyék tűnt fel, s éhesen az ünnepség asztalához osont, a vendégek lábához kuporodva. Senki se törődött vele. "Egyék, lakjék jól - gondolták magukban -, ha másból nem, a fény lehulló, asztal alá gurult morzsáiból." De aztán, ahogy telt-múlt az idő: újabb árnyékok lopakodtak, bújtak az aranyszín abrosz alá. "A sötétség gazdátlan ebei" - szólalt meg a nagylelkű tenger. "Ma mindenki kedvére ehetik, részesülhet a boldogságból. Ki irigyelné tőlük a lehulló morzsát, mely után más úgyse hajol le?" Igaz. De később egyre többen s többen jelentek meg a bejáratban, s végül elállták már a nappal kapuját. Hívatlanul mind számosabban vegyültek el a vendégek között, s amire azok észbekaptak, több volt az árnyék, mint a fény. Az egyik árny kicsiny volt, mint a gyermek, sőt kavicsnál is alighogy nagyobb. A másik viszont, mint égi lajtorja, olyan magas. Mezítelen az egyik, a másik földig érő, állig gombolt posztókabátba burkolózott. Az újszülött nap pislákolni kezdett, mintha füst lepte volna erejét, s az elébb még oly víg vendégsereglet most megriadt és szinte menekült. A székek ledőltek, az asztal földre borult, s a nagy tolongásban az aranyabrosz is porba merült. Először a füvek hagyták el a vendégséget, s utoljára a tenger és a méltóságos égbolt. Az ifjú emberpár maga maradt az egyre hatalmasabb éjszakában. De a fiú nem rettent meg szivében. Szelíden átölelve kedvesét, ily szavakat intézett a világhoz: "Ne féljetek, tengerek és virágok, ne féljetek, állatok és füvek, az újszülött nap nem halott, csak megpihen, hogy holnap újra keljen, új erővel, megújult ragyogással." 

Ezen az első éjszakán azonban senki se hunyta le szemét, se fű, se fa, se szél, se tenger. Mindenki várt, mindenki várta, vajon igaz, hogy visszatér a nap, amint ifjú királyuk megigérte? S amikor reggel palotája kristálytermében fölébredt a fény, s hosszan nyújtózva éledezni és emelkedni kezdett - hirtelen olyan ujjongás fogadta a földön, nagyobb, mint az első nap öröme. Mert akkor már tudhatták mindenek, hogy azután az éjszaka csak álom, amit a fénylő valóság követ. 

 

Forrás

Anthony de Mello - Bátorság

 

Ezt kérdezte egy kiábrándult látogató:

- Miért nem termett gyümölcsöt az ittlétem?

- Talán azért - válaszolta jóindulatúan a Mester -, mert nem volt elég merszed megrázni a fát.

 

Anthony de Mello - A csend szava

 

Clarissa Pinkola Estés - Az intuícióról

Olyan szerelmesed/barátod legyen, aki eleven, növekvő criaturának tekint, mint a fát az udvaron vagy a fikuszt a házban, vagy a ház melletti rózsakertet… Olyan szerelmesed és barátaid legyenek, akik igazi, élő lélegző entitásnak tekintenek, olyannak, aki emberi, de nagyon finom, nedves, mágikus elemeket is hordoz…. Olyan szerelmesed és barátaid legyenek, akik segítik a benned lévő criaturát. Ilyen embereket keress, rájuk van szükséged. Egész életedben lelki barátaid lesznek. A barátok és szerelemesek, főként pedig a tanítók gondos kiválasztása rendkívül fontos ahhoz, hogy megőrizzük tudatosságunkat, hogy intuitívak maradhassunk, hogy tovább őrizhessük a látó és tudó tüzes fényt.

Úgy őrizhetjük meg a vadonhoz fűződő kapcsolatunkat, ha megkérdezzük magunktól, hogy mit akarunk MI. Ilyenkor válogatjuk ki a magot a porból. Az egyik legfontosabb lépés az, hogy meg kell különböztetnünk azokat a dolgokat, amelyek hívnak bennünket, azoktól, amelyek a lelkünkből szólnak. 

 

 

Bábu a zsebben: A bölcs Vaszilisza
Clarissa Pinkola Estés - Farkasokkal futó asszonyok

Grimm - A királyfi, aki nem ismerte a félelmet

 

Elunta magát egy királyfi apja házában, és mert semmitől sem félt, azt gondolta: „Elindulok a nagyvilágba, így majd nem érzem lassúnak az idő múlását, és láthatok csudás dolgot eleget.” Elbúcsúzott hát szüleitől, fölkerekedett, és ment, ment reggeltől estélig, s mindegy volt neki, merre viszi a lába.

Így esett, hogy egy óriás háza elé ért, s mert elfáradt, leült a kapu elé pihenni. Amint ide-oda járatta szemét, játékot pillantott meg az óriás udvarán; néhány hatalmas golyó meg bábu hevert ott, akkora, mint egy ember. Ahogy telt az idő, kedve támadt játszani, fölállította a bábukat, és gurítgatni kezdte a golyókat, ujjongott, ha eldőltek, és jól mulatott. Az óriás meghallotta a lármát, kidugta fejét a padlásablakon, hát egy embert lát, aki nem nagyobb más halandóknál, mégis az ő tekéivel játszik.

– Mit játszol az én bábuimmal, te féreg? – kiáltotta. – Ki adott neked erőt ehhez?
A királyfi feltekintett, végigmérte az óriást, és így szólt: „Ó, te tuskó, azt hiszed tán, csak neked van erős karod? Én mindenre képes vagyok, amihez kedvem van.” Az óriás lejött, nézte, nézte álmélkodva  a tekézést, majd így szólt: „Emberfia, ha ilyenre faragtak, menj és hozz nekem egy almát az élet fájáról.”

– Minek az neked? – kérdezte a királyfi.
– Nem nekem kell – felelte az óriás –, hanem van egy menyasszonyom, ő kívánja; bejártam a világot széltében-hosszában, de a fát nem lelhetem.
– Én pedig meg fogom találni – mondta a királyfi –, és nem tudom, mi tartana vissza, hogy leszakítsam az almát.
– Azt hiszed tán – mondta erre az óriás –, hogy olyan könnyű? A kertet, ahol a fa áll, vasrács védi, előtte pedig vadállatok feküsznek sorban, őrködnek, és senkit be nem eresztenek.
– Márpedig engem be fognak engedni – felelte a királyfi.
– Lehet, de ha bejutsz is a kertbe, és ott látod csüngeni az almát, még akkor se a tiéd; egy karika függ előtte, azon át kell dugnia a kezét annak, aki szeretné elérni és leszakítani az almát, ez pedig még senkinek se sikerült.
– Nekem viszont sikerülni fog – mondta a királyfi.

Azzal elbúcsúzott az óriástól, ment hegyen-völgyön, erdőn-mezőn, míg végül meglelte a csodakertet. Körülötte ott feküdtek az állatok, de lehajtották fejüket, és bóbiskoltak. Akkor sem ébredtek fel, mikor a királyfi a közelükbe ért, hanem átléphetett rajtuk, bemászott a rácson, és szerencsésen bejutott a kertbe. Közepén ott állt az élet fája, az almák pedig ott piroslottak az ágon. Felmászott a királyfi a fára, és mikor nyúlt volna az egyik almáért, karikát pillantott meg előtte, de könnyen át tudta dugni rajta a kezét, és leszakította az almát. Akkor a karika szorosan karjára záródott, és a királyfi érezte, mint árad szét egyszeriben hatalmas erő egész testében. Mikor az almával leszállt a fáról, nem akart a rácson mászni át, hanem megmarkolta a nagykaput, s csak egyszer kellett megráznia, csikorogva kitárult. Kilépett rajta, az oroszlán pedig, aki a kapu előtt feküdt, felébredt, és a királyfi nyomába eredt, de nem vicsorogva vagy vadul, hanem követte szelíden, mint urát.

A királyfi megvitte az óriásnak az ígért almát, és így szólt:
– Látod, könnyen megszereztem.
Örült az óriás, hogy ilyen hamar teljesült a kívánsága, sietett menyasszonyához, és átnyújtotta neki az óhajtott almát. A leány szép volt és okos, mivel pedig nem látta a karikát az óriás karján, így szólt:
– Nem hiszem, hogy te hoztad el az almát, amíg nem látom karodon a karikát.
Mire az óriás azt felelte:
– Az csak addig tart, hogy hazamegyek érte és elhozom – gondolván, játék lesz erővel elvennie a gyönge emberfiától, amit jószántából nem akar odaadni. Követelte hát a karikát, de a királyfi nem adta.
– Ahol az alma, ott a helye a karikának is – mondta az óriás –, ha nem adod ide jó szántadból, meg kell velem küzdened érte.

Birkóztak jó ideig, de a királyfinak, akit a karika varázsereje még erősebbé tett, mit se árthatott ellenfele. Cselt eszelt ki ekkor az óriás, és így szólt:
– Megizzasztott a küzdelem, téged nem kevésbé, fürödjünk meg a folyóban, és hűtsük le magunk, mielőtt folytatnánk.
A királyfi, aki nem tudta, mi az álnokság, követte az óriást a vízhez, ruhájával együtt a karikát is levette karjáról, és beugrott a folyóba. Az óriás azon nyomban felkapta, és elfutott vele, de az oroszlán észrevette a lopást, nyomába eredt, kitépte kezéből a karikát, és visszavitte urának. Az óriás ekkor egy tölgyfa mögé rejtőzött, s míg a királyfi azzal foglalatoskodott, hogy ruháit újra magára öltse, megrohanta, és kiszúrta mind a két szemét. Ott állt hát a szegény királyfi, immár vakon, magatehetetlenül. Az óriás ekkor újra odament, kézen fogta, mintha vezetné, és egy magas szikla szélére vitte. Majd magára hagyta, gondolván: „Még néhány lépés és halálra zúzza magát, akkor levehetem róla a karikát.” De a hűséges oroszlán most sem hagyta el urát, ruhájánál fogva szép lassan visszahúzta. Mikor jött az óriás, hogy a halottat kifossza, látta, hogy hiába ármánykodott.

– Hát nem lehet eltiporni egy ilyen hitvány emberfiát! – mérgelődött magában, fogta a királyfit, és egy másik úton még egyszer a szakadékhoz vezette. De az oroszlán, aki átlátta gonosz szándékát, ismét kimentette urát a veszélyből. Mikor a szakadék szélére értek, az óriás eleresztette a vak királyfi kezét, s fordult volna vissza; az oroszlán azonban taszított egyet rajta, hogy lezuhant az óriás, és halálra zúzódott a földön.

A hűséges állat megint visszahúzta urát a szakadéktól, és egy fához vezette, mely alatt tiszta patak folyt. A királyfi leült, az oroszlán pedig lehasalt, és vizet paskolt gazdája arcára. Alig érte néhány csepp a királyfi szemét, újra látott valamicskét, s egy madárkát vett észre; a madárka a szeme előtt repült, de nekiütközött egy fa törzsének, akkor leszállt a vízre, megfürdött benne, felröppent, és most már akadálytalan suhant tova a fák között, mintha csak visszanyerte volna látását. A királyfi megértette Isten intését, lehajolt a vízhez, és megmosta, megfürösztötte benne arcát. Mikor pedig felegyenesedett, szeme olyan élesen és tisztán látott, mint azelőtt soha. A királyfi hálát adott Istennek nagy jóságáért, és továbbindulta nagyvilágba oroszlánjával.

Történt pedig, hogy egy elvarázsolt kastélyhoz ért, kapujában egy leány állt, szép termetű, finom arcú, de a feje búbjáig fekete. Ekképp szólította a királyfit:
– Ó, bár meg tudnál váltani a gonosz varázstól, mellyel megigéztek!
– Mit tegyek? – kérdezte a királyfi.
– Három éjszakát az elvarázsolt kastély nagytermében kell töltened – felelte a hajadon –, de nem férkőzhet félelem a szívedbe. Ha bármily irgalmatlanul megkínoznak, és te szótlan kiállod, megszabadulok; az életedre nem törhetnek.
Mire a királyfi annyit szólt:
– Nem félek, Isten segedelmével megpróbálom. Bátran a kastélyba ment, s mikor besötétedett, beült a nagyterembe, és várt. Éjfélig csend volt, akkor egyszeriben nagy zsivaj támadt, és minden zugból-szegletből apró ördögfiókák bújtak elő. Úgy tettek, mintha észre se vennék, a terem közepére telepedtek, tüzet raktak, és kártyázni kezdtek. Ha valamelyikük veszített, így szólt:
– Árulás, van itt valaki, aki nem közénk való, miatta vesztettem.
– Várj csak, jövök én mindjárt, kiszedlek a kályha mögül – mondta egy másik. Mind harsányabb lett az ordítozás, nincs ember, aki rémület nélkül bírta volna hallgatni.

A királyfi ült csak nyugodtan, és nem félt; végül azonban felugrottak az ördögök a földről, és nekiestek, de annyian, hogy nem bírt velük. Cibálták, csipkedték, szurkálták, ütötték-kínozták, de hang nem hagyta el az ajkát. Hajnaltájt eltűntek, a királyfi addigra annyira elbágyadt, hogy moccanni is alig bírt; de mikor megvirradt, jött a fekete hajadon, kezében fiolácska volt, benne az élet vize, avval megmosta, mire a királyfi nyomban érezte, mint szűnik meg minden fájdalma, és árad új erő ereibe.
– Egy éjszakát kiálltál – mondta a leány –, de kettő még hátravan – azzal távozott, s ahogy ment, látta a királyfi, hogy lába már kifehéredett. Következő éjjel újra jöttek az ördögök, s kezdték elölről játékukat; nekiestek a királyfinak, és még sokkal irgalmatlanabbul gyötörték, mint első éjjel, míg egész testét sebek borították. De mert mindent elviselt csendben, ott kellett hagyniuk, pirkadattal pedig megjelent a leány, és meggyógyította az élet vizével. Mikor pedig elment, a királyfi örömmel látta, hogy az ujja hegyéig fehér lett. Most már csak egy éjszakát kellett kiállnia, de ez volt a legkegyetlenebb. Újfent kísértettek az ördögök:
– Még mindig itt vagy? – ordították – megkínzunk, hogy a lélegzeted is elakad.
Döfködték-csépelték, dobálták ide-oda, ráncigálták karjánál, lábánál fogva, mintha szét akarnák tépni; de a királyfi szótlan eltűrt mindent.

Végre eltűntek az ördögök, ő viszont feküdt mozdulatlanul; szemét se bírta felnyitni, hogy lássa a hajadont, aki bejött, és meghintette, megöntözte az élet vizével. De ismét egyszeriben megszabadult minden fájdalmától, épnek, egészségesnek érezte magát, mint aki álmából ébred, s amint kinyitotta a szemét, ott állt mellette a leány, hófehér volt, és mint a fényes nap, olyan szép.
– Kelj fel – mondta a leány – és suhints kardoddal hármat a lépcső fölött, akkor minden szabad lesz.
Mikor ezt is megtette a királyfi, az egész kastély megszabadult a varázstól, a hajadon pedig gazdag királylány volt. Jöttek a szolgák és jelentették, hogy a nagyteremben az asztal már étellel-itallal meg van terítve. Akkor asztalhoz ültek, ettek-ittak, este pedig megünnepelték a lakodalmat nagy vigalomban.

Forrás: Barcza Katalin - Tisztamese, Az évkör meséi

Anthony de Mello - Mindent, amit a szíved kíván

Egy asszony azt álmodta, hogy a piacon betért egy teljesen új üzletbe, és legnagyobb meglepetésére Istent találta a pult mögött.

- Mit árulsz itt? - kérdezte.

- Mindent, amit a szíved kíván - válaszolta Isten.

Alig mervén hinni a saját fülének, az asszony elhatározta, hogy a lehető legjobb dolgot fogja kérni, amit emberi lény csak kívánhat.

- Lelki békét, szeretetet és boldogságot, bölcsességet és félelemtől való szabadságot akarok - mondta, majd kis idő múlva még hozzátette - nemcsak magamnak, hanem minden embernek a földön.

Isten mosolygott:

- Kedvesem, azt hiszem, félreértettél - mondta.

- Mi nem gyümölcsöt árulunk itt. Csak magokat.

 

Anthony de Mello - Szárnyalás

 

Lázár Ervin - Dömdödöm

 

Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit.
El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: „Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!…” Mi az, hogy „de ha még egyszer” – gondolkozott Dömdödöm –, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. „Ejha!” – mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. „Én szeretem az embereket – ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával –, de azt nem tűrhetem…!” – óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. „Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!” – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: „Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.” Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: „Én igazán szeretlek.” „Mi az, hogy igazán?!– háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem.”
S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: „Dömdödöm.” Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.

Lázár Ervin: A négyszögletű kerekerdő (részlet)

Fekete István - Arról, ahogy a dolgok kezdődnek

– Szép kis kutya… Megsimogathatom? … És mi a neve?
– Bikfic. Nyugodtan megsimogathatja.
Hát így kezdődött, mert minden így kezdődik. Két kérdéssel s egy kis simogatással.

Fekete István - Téli berek 13. oldal

A Tündértó titka (népmese)

Amikor a tündérek elhagyják a Csallóközt, és vége szakad az aranykornak, varázserejük része a vizekben marad, ahol olyan sokáig laktak. 
A hiedelem szerint ha egy lány Anna napját követő holdtöltekor megfürdik a cikolaszigeti Tündértó vizében, szebb, egészségesebb, és vonzóbb lesz, mint előtte volt (és "azé a legényé lesz, akit szeret"). A mese főhőse Ágnes, aki "piszle-poszla," vagyis a falubeliek szerint csúnya, vézna lány, sokat gúnyolják, a fiúk nem törődnek vele, ami nagyon fáj neki. 
Amikor Anna-nap után a lányok fürödni indulnak, nem tart velük, inkább otthon sírdogál - de végül csak nekiindul ő is a tónak, és egy félreeső helyen a vízbe ugrik (túl szégyenlős ahhoz, hogy levetkőzzön). Pista, egy falubeli legény, aki látta a síró lányt és rosszat sejtett, még épp idejében ér oda, hogy kihúzza a fuldokló Ágnest, akinek a ruhái megteltek vízzel, és a lábai belegabalyodtak a hínárba. 
Pista szépnek látja Ágnest úgy, ahogy van; a baleset után elkezd a házához járni "legényes napokon," a két fiatal egymásba szeret, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Dr. Timaffy László - A Tündértó titka

Az álomlátó fiú, székely népmese

Egyszer volt egy szegény ember, annak volt tizenhat gyermeke, mind fiú. A tizenhat közül a legkisebb azt mondta egyszer az anyjának:
- Édesanyám, süssön nekem pogácsát hamuba, hadd menjek el szolgálni.
Az édesanyja sütött neki pogácsát, s a kisfiú megindult hetedhét ország ellen. Amint megy, mendegél, hát összetalálkozik egy jó gazdával, szántott négy ökörrel egyedül. Megszólítja a fiút:
- Hová mész, fiam?
- Én, édes gazduram, megyek szolgálni, ha helyem kerül valahol.
- Gyere el hozzám - azt mondja a gazda. - Hadd lám, tudnád-e hajtani a négy ökröt, hogy szántsunk ketten.
Elveszi a fiú az ostort, s hajtja a négy ökröt, fordulnak vagy kettőt. Látja a gazda, hogy jó mozgású gyermek, s megkérdi:
- Hát, te fiú, ettél-e valamit?
Azt mondja a fiú:
- Harminckét hete, hogy utazom, gazduram, még a pogácsám, ahogy elhoztam hazulról, azon egy állapotban van.
- Hát lássuk azt a pogácsát, milyen!
Előveszi a fiú a pogácsát s odaadja:
- No, gazduram, itt van, törjön belőle s kóstolja meg.
Elveszi a gazda, próbál törni belőle, s hát nem tud.
- Miféle pogácsa ez, te, hogy én ebből nem tudok törni?
Azt feleli a fiú: - Ebből, gazduram, nem is tud törni senki, mert ezt édesanyám sütötte nekem. Én evvel tíz esztendeig is meg kell, hogy érjem, s addig meg nem éhezem, amíg a tarisznyámban van.
Elteszi a fiú a pogácsát, elvégzik a szántást, s elmennek haza.
A jó gazdának a felesége nagyon örvendett, hogy az ura nekik milyen ügyes kis szolgát fogadott. Feltarisznyálta jól.
Azt mondja a jó gazda:
- No, fiam, elmegyek veled, s megmutogatom, hogy merre legeltesd az ökröket az éjszaka. De ugyan jókor hajtsd haza őket, hogy mehessünk el szántani korán.
Hazahajtja a fiú az ökröket virradat előtt két órakor. Előveszi az ekét, befogja az ökröket, s megindulnak szántani ketten. Mikor este hazamennek a szántóból, azt mondja a gazda neki:
- No, te fiú, - azt mondja -, ma jó korán hazahajtottad az ökröket, hanem holnap hajtsd haza még korábban, ha lehet, mert a szomszéd falusi határban van egy darab földünk, végezzük el azt is.
- Hazahajtom én, gazduram, ha megsegít az isten.
Elmegy a fiú az ökrökkel, de úgy megcsapja egy álomszellő a gyermeket a nagy fáradtságtól, hogy még ebédkor is ott aludt abban a helyben, nemhogy hazament volna.
Kiáll a gazda a kapuba, s kérdi a többi legeltetőket:
- Az én szolgámat nem láttátok-e valamerre?
- Mi bizony nem láttuk, csak az ökröket, ott hevernek kinn a hegyen a fűben.
Megindul a gazda nagy haraggal a fiú után. Megkapja az ökröket, keresi a fiút. Megtalálja azt is aludva a fűben. Azt mondja:
- Te ugyan megtréfáltál engem! - de szidja, piszkolja, még meg is rugdalta.
Azt mondja a fiú:
- Édes gazdám, miért rugdosott meg engem? Egy álommal küszködtem, nem láthattam végig.
- Fejtsd meg nekem azt az álmot.
- Biz', édes gazduram, meg nem fejtem addig, míg rajtam be nem teljesedik.
Azt mondja a gazda:
- Immár ha szántani nem mentünk, húzd elé a két szekeret menjünk el az erdőre fáért.
Elmennek az erdőre, megrakják mind a két szekeret. Mikor megrakták mind a kettőt, s le is kötötték, azt mondja a gazda:
- No, fiú, menj el, és keress keréktalpfának való fát, de olyat - azt mondja -, amelyiket te keresztülérsz.
Talál egyet a fiú, s kiáltja a gazdáját:
- Jöjjön erre, gazduram, kaptam egyet!
- Hadd lássuk - azt mondja a gazda -, jó lesz-e. Öleld keresztül!
Keresztülöleli a fiú, a gazda a két kezét egyszeribe megköti oda a fához. Azt mondja:
- Te fiú, fejtsd meg nekem azt az álmot!
- Bizony, gazduram, széles e világon egy olyan ember sincs, akinek megfejteném, amíg rajtam meg nem történik.
- Bizony ha nem fejted - azt mondja a gazda -, én is itt hagylak ebben a helyben.
Azt feleli a fiú:
- Bizony, gazduram, ha itt hagy, nem hagy egyebütt az erdőn.
Otthagyja a gazda a fiút abban a helyben megkötve. Ott búsult szegény egy álló hétig a fa mellett, majd megették a legyek.
Egyszer a királynak kedve támadt a vadászatra, s tizenkét vadászával éppen abba az erdőbe talált menni, ahol a gazda hagyta volt a fiút. Ott vadászik a király tizenkét vadászával egészen estefeléig. Egyszer a kopók megtalálták a gyermeket, s elkezdték erősen ugatni. Felhúzzák a vadászok a ravaszt, s mennek oda futva, azt hitték, valami vadat hajtanak a kutyák. Hát egy fiút találnak ott odakötve a fához. Azt mondja a fővadász:
- Hát, te fiú, téged ki kötött ide?
- Engem gazduram - azt mondja a fiú -, egy álomért.
- Fejtsd meg nekem - azt mondja a fővadász - azt az álmot!
- Biz, én, jó uram, meg nem fejtem senkinek, amíg rajtam meg nem történik.
- Bizony, ha nem, itt is hagylak én téged ebben a helyben.
- Bizony, ha itt hagy, nem is hagy egyebütt az erdőn.
Otthagyják a vadászok, visszamennek a királyhoz. Kérdi tőlük a király:
- Mit lőttetek, vadászok?
- Mi bizony, felséges királyom, nem lőttünk semmit, hanem találtunk egy tízesztendős forma gyermeket.
- Hát azt hogy találtátok?
- Kimegyünk, felséges király, vadászni. A kopók úgy este felé hajtanak, fognak erősen. Megfutamodunk a hajtásra, az erős ugatásra. Hát látjuk, hogy egy fiú meg van kötözve egy fához. Kérdőre veszem a gyermeket: "Téged ki kötött meg ide?" "Engem gazdám." "Aztán miért?" "Egy álomért." "Fejtsd meg nekem, s én akkor eleresztelek." Azt feleli a gyermek: "Én soha, amíg rajtam meg nem történik."
Azt mondja a király:
- Menj el, te fővadász és hozd be azt a gyermeket, hadd fejtse meg nekem azt az álmot.
Elmegy a fővadász ki a fiú után. Megoldja a fiút, elviszi a királyhoz. A király a fiúnak egyszeribe enni adat.
Mikor a fiú jóllakik, megköszöni a királynak:
- Köszönöm, felséges király, hozzám való szívességét, hogy engem behozatott az erdőről.
- Azért hozattalak be, te fiú, hogy fejtsd meg nekem azt az álmot, amit láttál.
- Felséges király, életem-halálom kezedben, de nemhogy a felséges királynak, de semmiféle földön járó embernek nem fejtem meg, amíg rajtam nem történik.
- Hogy mered te nekem ezt mondani, mikor én vagyok a Fehér király!
- Nem bánom én, felséges király, ha fehér, ha fekete, mégsem fejtem meg soha.
- Bizony ha nem, bévettetlek a legsötétebb tömlöcbe.
- Mégsem vallom meg soha, felséges király.
Megfogatja a király haragjában, s maga elviszi a tömlöcbe, s beveti, s tömlöc kulcsát messze elhajítja.
A királynak volt egy akkora leányocskája, amekkora a fiú. Ez a kisleány, mármint a királykisasszony, megsajnálta a fiút, megkereste a tömlöc kulcsát, s enni vitt a fiúnak mindennap.
Azt mondja egyszer a legényecske a tömlöcben:
- Ó, édes kincsem, mióta bejöttem ide, így meg nem éheztem, mint ma.
- Bizony megéhezhetel te még jobban is - azt mondja a királykisasszony -, mert küldött a Fekete király király atyámnak egy pálcát. Hogyha meg nem tudja mondani, melyik a pálcának a tőről való vége, s melyik a hegyről való, országostul együtt elpusztít. A király összegyűjtette a tanácsosokat egyszeribe, egyik azt mondta, ez a vastagabb vége, a másik azt mondta, ez a vékonyabb. Nem tudtak megegyezni sehogy sem.
Azt mondja a fiú:
- Édes kincsem, ami nektek bú s bánatotok van, az a legkisebb. Menj el - azt mondja -, fel a magad házába s feküdj le, tedd magad, mintha aludnál. Téged király atyád keresni fog, reád nyitja az ajtót - s elmondta a fiú apróra, mit mondjon a királykisasszony az édesapjának.
Úgy is lett. Reányitja a király a leányára az ajtót, s mikor meglátta, hogy alszik, nagyot toppantott haragjában:
- Ugyan bizony, édes leányom, hogy kívánod te az álmot, mikor nekem ekkora búm s bánatom van?
- Ne haragudjék, felséges király atyám, mert olyan álmot láttam, hogy búja s bánatja egyből elszáll. Azt álmodtam, hogy vigyünk a kútra egy kádat, azt töltessük meg vízzel, s azt a pálcát vessük bele a vízbe. Amelyik vége a hegye felől való, az könnyebb, az kifele áll, amelyik vége a töve felől való, az nehezebb, s lefele húzódik.
El is viszik csakhamar a kádat a kútra, megtöltik vízzel, s belevetik a pálcát. Hát a tőről való vége lefele húzódik a kád feneke felé. Nézi a király a pálcát egy kicsi ideig, aztán megfordul, s megy a tanácsosok után:
- No, ti tanácsosok, gyertek, nézzétek meg a pálcát. Harmadnapja, hogy kézről kézre forgatjátok, s nem tudjátok megmondani, melyik a töve felől való vége. Ez a fityfiritty leányocska ugyan csúffá tett benneteket. Úgy látom, ugyan ingyen húzzátok azt a nagy fizetést...
Megnézik a tanácsosok a pálcát a vízben, csóválják a fejüket, aztán nagy szégyenkezve elkotródnak onnan. A király pedig kiveszi a pálcát, megpecsételi a töves végét, s ír mellé egy levelet:
"Nehogy azt gondold, te Fekete király, hogy én csak annyit tudok, hogy meg ne tudnám mondani, hogy egy ilyen egyforma mogyorófa-pálcának melyik vége való a tő felől s melyik a hegye felől. Tudok én annyit s még annál többet is!" - s elküldi a pálcát s a levelet vissza a Fekete királynak.
Azt mondja a Fekete király:
- Jó eszed van neked, te Fehér király, s ugyan dicséred magad. De most majd meglátjuk, ura vagy-e a szavadnak vagy sem.
Kifogat a Fekete király a ménesből három, egy anyától való csikót, de azok olyan egyformák voltak, mint három egy tyúktól való tojás, s ír mellé egy cédulát:
"No, te Fehér király, hogyha meg nem tudod három nap alatt mondani, hogy a három csikó közül melyik a nagyobb, s melyik a kisebb, országostul együtt elpusztítalak."
Elküldi a Fekete király a csikókat s a cédulát a Fehér királynak. Behívatja a Fehér király a tanácsosait ismét. Kiállnak a tanácsosok, nézik, tapogatják a csikókat, egyik egyet mond, a másik mást, nem tudtak megegyezni most sem.
Megint megy a királykisasszony a legénykéhez a tömlöcbe, de megint megkésve vitte neki az ennivalót. Azt mondja a fiú:
- Édes kincsem, de megéheztem megint! Ha így éltetsz engem, jobb volna talán, ha nem is éltetnél.
- Ne mondj ilyet nekem! Mit tudod te azt, hogy minekünk megint micsoda búnk s bánatunk van. Küldött nekünk a Fekete király három csikót - azt mondja. - Hogyha meg nem tudja király atyám mondani, hogy melyik a nagyobb, melyik a kisebb, s melyik a középső, országostul együtt elpusztít.
- Ó, édes kincsem - azt mondja a legényke -, menj be a magad házába, s feküdj le ismét az ágyadba... - s megint a szájába rágta, mit mondjon király apjának, mikor reányitja az ajtót.
Megy a Fehér király, keresi a leányát, s mikor meglátja aludva az ágyban, olyant toppant egyet, hogy a csizmája mind szerétenszéjjel megy.
- Ugyan édes leányom, hogy, kívánhatsz te aludni, mikor nekünk ekkora búnk s bánatunk van?
- Édes király apám, én azt álmodtam, hogy tegyünk az istállóba egy teknőbe árpát, a másik teknőbe kölest, a harmadikba édes tejet. A nagyobbik csikó fut az árpára, a középső fut a kölesre, a kisebbik fut az édes tejre.
Úgy is történt minden, ahogy a királykisasszony mondotta. Megpecsételték mind a három csikónak a homlokát: ez a legkisebb, ez a legnagyobb, ez a közbenső, s visszaküldték a Fekete királynak.
- Látom - azt mondja a Fekete király -, hogy ezt eltaláltad, de tudom, nem a te eszed találta ki, sem a tanácsosaidtól nem telik ki ilyesmi. Hanem küldök én neked egy harmadik próbát, akkor majd kitudódik, ki volt az okos. Írom is a levelet: "Pünkösd napján, te Fehér király, jó reggel kelj fel, mosdjál, öltözzél, készülj a templomba. Mikor én harangoztatok, te is harangoztass, mikor én jövök a templomból, te is jöjj. Mikor én asztalhoz ülök, te is ülj asztalhoz, s mikor a legelső falást a villába veszem, úgy kilődd a nyílvesszővel a villámból, hogy a falba beleragadjon, mert ha nem, országostul együtt porrá teszlek."
Megkapja a levelet a Fehér király, s azt mondja:
- Látom, ez már több a pálcánál s a csikóknál!
Vagy búsult a király eddig vagy nem, de most már igazán búsult. Csak főzte a szakács a drága ételeket, de nem kellett egy falás sem bújában s bánatjában. Kérdi a szakács:
- Felséges király atyám, mi az oka, hogy csak főzök, s nem eszik?
De a király még csak nem is válaszolt.
Megy a királykisasszony megint a legényhez, s viszi neki az ennivalót, de ugyan későn.
- Jaj, édes kincsem - azt mondja a legény -, de megéheztem!
- De még jobban megéhezhetsz ezentúl, mert azt írta király atyámnak a Fekete király, hogy mikor pünkösd napján jó reggel felkel, ő is keljen, mosdjék, öltözködjék, készüljön a templomba. Mikor a Fekete király harangoztat, a Fehér is harangoztasson, egyszerre menjenek a templomba, egyszerre jöjjenek ki, egyszerre üljenek asztalhoz. Mikor a legelső falást veszi a Fekete király a villájára, a Fehér lője ki egy nyílvesszővel úgy, hogy a falat ragadjon bele a falba.
Azt mondja a legény erre:
- Ó, édes kincsem, senki, de senki ezt meg nem cselekszi énrajtam kívül. Menj be megint a magad házába, feküdj le az ágyadba, s tégy úgy, mintha aludnál.
Rányitja a király az ajtót a leányára, s toppant egy olyat, hogy a csizmája mind szerteszéjjel megy.
- Ugyan biz', édes leányom, hogy kívánhatsz te aludni, mikor nekem se éjjelem, se nappalom a nagy gondtól s bánattól?
- Jaj, felséges király atyám, ne haragudjék rám. Azt álmodtam, hogy az a fiú, akit bevettetett volt a tömlöcbe, az meg tudná cselekedni, amit kíván kegyelmedtől a Fekete király.
Nagyot sóhajt a Fehér király:
- Menjetek el s nézzétek meg, de nem hiszem, hogy még a csontjából is volna valami épen.
Megy a leány másodmagával, s kiveszik a fiút a tömlöcből. Hát olyan legény facsarodott belőle, mint a nádszál. Nézi a király, egyszeribe királyfigúnyát csináltat neki, s azt mondja:
- No, te fiú, ki tudnád te lőni a Fekete királynak a falást a villájából?
- Én ki, felséges király. Hanem most én parancsolok felségednek. Széles e világon amennyi kőműves van, mind rendelje ide, egyik hozzon követ, a másik meszet, s nekem egy százöles kőoszlopot rakjanak.
Megrakják a kőművesek a százöles kőoszlopot, s pünkösd szombatján azt mondja a király a legénynek:
- No, te fiú, ha végbeviszed, amit a Fekete király kíván, én neked adom a leányomat, fele királyságomat s holtom után az egészet.
Pünkösd vasárnapján jó reggel felül a fiú a kőoszlopra s lekiált:
- Kelj fel Fehér király, mert a Fekete kel, öltözz, mosdjál, s készülődjél. Harangoztass, mert ő is harangoztat.
Egyszerre harangoztatnak, egyszerre templomba mennek, egyszerre kijönnek a templomból. Megint lekiált a legény a kőoszlopról:
- Gyere, Fehér király, teríttess asztalt, mert a Fekete is teríttet, ülj az asztalhoz, mert a Fekete király is odaült.
Egyszerre asztalhoz ülnek. Mikor a Fekete király veszi a legelső falást a villára, úgy meglövi a legény a nyílvesszővel, hogy azon nyomba beleragad a falba a falat villástul együtt.
Hanyatt veti magát a Fekete király, s elájul egyből. Támad nagy riadalom, lótás-futás. Öntözik a királyt cseberszám a jéghideg vízzel, nagy sokára magához tér.
- Jó, hogy engem nem talált el, mert szörnyű halált haltam volna! Hanem várj csak, te király, tudom, nem a te fejedtől s a tanácsosaidtól telt ki ez a próba. Írok neked egy levelet, hogy jelenjék meg személyesen az, aki ezeket a próbákat tette velem.
Megérkezik a levél, nézi a Fehér király, hívatja a vejét:
- Nézd meg, édes vejem, hogy mit kíván megint az a kutya Fekete király.
Búsult a Fehér király, hogy bizony talán kifogy a vejéből. Azt mondja a veje:
- Ó, édesapám, fölséges király, nem kell búsulni. Vannak felségednek katonái, hadd válasszak én azok közül tizenegy olyan legényt, amilyen én vagyok.
Megverik a dobot, összegyűlnek a katonák. Kimegy a király veje, s kiválaszt közülük tizenegy legényt maga mellé. Világra olyanok voltak, mint ő: szemük, hajuk, még a mozdulatuk is.
- No, felséges király - azt mondja a fiatal király -, ennek a tizenegy legénynek adass olyan gúnyát, mint nekem, s adass alájuk lovat is éppen olyat, mint az enyém.
Elindulnak, mennek a Fekete királyhoz. Ahogy mennek az úton, a király veje megtanítja a többit:
- Mikor odaérkezünk a Fekete királyhoz, egyszerre köszönjünk, egyszerre szálljunk le a lóról, egyszerre menjünk be a házba, egyszerre üljünk asztal mellé, egyszerre fogjunk enni. Egyszerre hagyjuk abba, egyszerre köszönjük meg a királynak az ebédet, s egyszerre kérjünk külön szobát.
Úgy is történt. Mikor bemennek a külön szobába, azt mondja a Fekete király:
- Ide egy vénasszony tüzet csinálni nem jöhetne-e be?
Egyszerre felelik:
- Ide bejöhet, fogadjuk jó szívvel.
Volt a Fekete királynak egy ördöngös szüléje, azt mondja neki:
- No, te vén boszorkány, ha reggelre meg nem tudod mondani, hogy melyik ezek közül a fiatal Fehér király, a hamvadat a széllel elfúvatom.
Megtudja az öreg boszorkány a beszélgetésből, hogy melyik az ifjú király, s a köpenyegét megvágja ollóval. Kimegy a házból, s megy egyenesen a Fekete királyhoz:
- No, felséges király, az ifjú királyt megjegyeztem, jobb felől megvágtam a köpenyegét ollóval.
Észreveszi a fiatal király, hogy ő meg van jegyezve, kapja az ollót, s mindegyik legénynek a köpenyegét jobb felől megjegyzi úgy, ahogy az övé volt.
Nézi reggel a Fekete király, hát mind a tizenkettőnek meg van jelölve a köpenyege jobb felől. Mit volt mit tenni, köszöni a látogatást, s útnak ereszti őket. Egyszerre búcsúzkodni kezdenek a királytól, egyszerre megindulnak. Útközben azt mondja az egyik katona:
- De jól tartott minket ez a kutya Fekete király!
Ráfelel a másik is:
- Ugyan jól éltünk.
Elhallgatja ezt a beszédet az ifjú király, s aztán azt mondja:
- Jól éltetek, jól éltetek, ugyan mivel éltetek olyan jól? Hisz asszonyember-tejjel dagasztott kenyeret ettetek, embervérrel elegyített bort ittatok, s kutya felnevelte bárányhúst ettetek.
A boszorkány, aki a fejük felett repült szalmaszál képében, egyszeribe megfordult, s visszament a Fekete királyhoz:
- No, felséges király, ugyan tarthattad a te vendégeidet finomabbnál finomabb ételekkel s italokkal, ugyan szidnak, s gyaláznak téged.
- Ugyan mivel tudnak szidni s gyalázni?
- Ugyan eléggel - azt mondja -, mikor asszonyembertejjel dagasztott kenyeret adtál nekik enni, kutyatejjel felnevelt bárányhúst etettél, s embervérrel elegyített bort itattál velük.
Nyomban levelet ír a Fekete király, s még eléri az útban a Fehér király vejét, hogy azt mondja, nyomban jelenjék meg személyesen az, aki ezeket mondotta volt.
Megfordul vissza egyszeribe az ifjú király másodmagával:
- Adjon isten jó napot, felséges király!
- Isten hozott titeket is. Hát azért láttalak el olyan jól titeket, hogy leszidjatok, gyalázzatok engem az útban?
- Felséges király, igazat beszéltünk. Hívassa a sütőasszonyt, kérdezze meg attól.
Jön a sütőasszony, kérdi tőle a Fekete király:
- Hát akkor s ekkor miféle kenyeret sütöttél?
- Felséges király, életem-halálom kezedben, szopós gyermekem van otthon, lehet, hogy vagy egy kicsi tejem belefolyt a kenyértésztába.
Hívatja a király a kulcsárt:
- No, te kulcsár, ekkor és ekkor miféle bort adtál nekünk inni?
- Felséges király, mikor a bort csapoltam, az ujjam bogját beleütöttem a hordóba. Lehet, hogy vagy egy kicsi vér került a borba.
Hívatja a király a juhászát:
- Hát, te juhász, akkor s ekkor miféle bárányt hoztál be nekem?
- Felséges király, az volt a parancs, hogy azt hozzam be, amelyik a legjobb, én azt hoztam be, felséges király. Mikor ez a bárány született, az anyja egybe megdöglött. Egy kutyám is akkor kölykezett volt meg, annak a tején neveltem fel.
- Hát felséges király, ugye igazam volt?
A Fekete király megharagszik, úgy vágja magát földhöz, hogy mindjárt szörnyű halált hal, nem kellett többet féljen tőle se a Fehér király, se az országa.
Az ifjú király, a Fehér király veje, szépen elment haza, újból lakodalmat hirdettek. Báncidától Zsukhajnáig folyt a sárga lé. Tál, tányér elég volt, de istenes ember volt, aki egy csepp levet kapott.
Ha a tizenhatodik fiú álma be nem telt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A mese forrása
Kriza János: Az álomlátó fiú (székely népmese)
 http://mek.oszk.hu/00200/00237/00237.htm#1

Észak hét csillaga

Élt egyszer a régi időkben egy szegény özvegyasszony, hét fiával. A hét fiú nagyon szerette anyját. Télen kijártak a hegyekbe fát vágni, hogy a házukban mindig égjen a tűz, és anyjuk soha ne fázzon éjszakánként. Ám mindig fázott, és nagyon szomorúnak látszott. Hiába tüzelték fel a sok fát télvíz idején, anyjuk mégis mindig reszketett a hidegtől. Még a legforróbb, legragyogóbb nyári hónapokban is a hidegre panaszkodott.
Egy éjszaka a legidősebb fiú felébredt, és látta, hogy anyja nincs a szobában. Nagy aggodalommal várta visszatértét, ám közben úgy tett, mintha aludna. Éppen pirkadat előtt lopódzott vissza, olyan halkan, hogy fiai nem is hallották.
Amikor másnap éjjel ismét kiment, a legidősebb fiú titokban követte. Amikor elérte a falu határában levő patakot, felgyűrte szoknyáját, és átgázolt rajta, sóhajtozva: "Ó, milyen hideg is van!", mivel éppen tél volt. Amikor a túlsó parton egy szegényes zsúptetejű kunyhó elé ért, megállt előtte, és bekiáltott:
- Apám, itthon vagy?
Erre egy öregember jött elő, és behívta az asszonyt:
- Gyere be!
Szegény özvegyember volt, aki szalmapapucsok fonásával kereste kenyerét.
A legidősebb fiú most értette meg anyja különös viselkedését. Hazasietett, felébresztette öccseit, és elmondta nekik a látottakat. Mindnyájan együtt kimentek, és a patakban gázlót építettek kövekből. Majd hazatértek és tovább aludtak, mintha semmi sem történt volna.
Amikor anyjuk, hazafelé jövet, a patakhoz ért, igen meglepődött a gázlót látva, amely ezelőtt nem volt ott. Azt persze nem tudta, hogy a fiai építették. Rendkívül nagy hálát érzett azok iránt, akik a köveket odarakták. Így fohászkodott hát az égiekhez: "Váljanak Észak Hét Csillagává azok a nemes, megértő lelkek, akik e gázlót ide építették!"
Amikor a hét jószívű fiú meghalt, felkerültek az égbe. Észak Hét Csillagává váltak, úgy, ahogy anyjuk kérte. Ők alkotják azt a csillagképet, amit a nyugati világban Nagy Medvének neveznek.

Koreai népmese

Mese a napról

Volt valaha a tenger partján egy nagy, sötét ország. Abban az országban nem sütött nap, lakói soha nem láttak napvilágot.
Fekete felleg borult ott a földre, s ettől olyan sötétség támadt, hogy az emberek alig-alig látták egymást. Úgy is hívták: a Sötétség Országa. Lakóit pedig kunyhólakoknak nevezték, mert házuk nem volt, rozoga kunyhókban laktak. A kunyhókat vesszőből fonták, hánccsal borították, mohával fedték, így aztán nem csoda, hogy a gonosz szél egyre betolakodott a réseken.
Nagy nyomorúságban éltek az emberek a Sötétség Országában.
Ámde a Sötétség Országának közepén kerek hegy emelkedett. A kerek hegyen sok-sok fa nőtt, egész erdőre való. Az erdő közepén nagy gerendaház állt. A házban meleg volt és minden földi jó. Szobáiban hetven fekete testvér lakott. Csak nekik volt a Sötétség Országában gerendaházuk. A ház körül karókerítés, a mögött százezer iramszarvas legelészett. A fekete testvérek nem fogták munkába az iramszarvasokat, de a kunyhólakóknak sem adtak belőlük.
Így ment ez ezer évig, majd még ezerig, és még a harmadik ezer esztendő is lepergett. A kunyhólakók azt gondolták, így is marad mindörökké, hacsak egyszer meg nem szűnik a tél.
De egyszer - ki tudja, mikor - egy csodaszép iramszarvason nagytermetű ember érkezett a Sötétség Országába. Szakálla térdét verte, s ha megszólalt, úgy csillogott a szeme, hogy a sötétségben is jól látszott az arca. A kunyhólakók látták, milyen szép, daliás ember a jövevény, mennyi ész sugárzik a tekintetéből. Mikor megszólalt, mindnyájan figyelmesen hallgatták.
- Sötétségben éltek, barátaim, mivel nem ismeritek a Napot. Pedig van Nap, mégha senki sem látta is közületek. Ha megszerzitek a Napot, ezen a tájon is meleg lesz és világos.
- Mi lehet az a Nap? - csudálkoztak az emberek. Eddig még nem is hallottak felőle.
A fekete testvérek ugyancsak meghallgatták az idegen beszédét. Meghallgatták, és hirtelen haragra gerjedtek, és korholni kezdték a népet.
- Ostobák vagytok, kunyhólakók! Mit hallgatjátok ennek az idegennek a fecsegését! Hogy is lehetne olyasvalami ezen a világon, amit senki sem látott? Ez a csaló csak azért jött, hogy megbolondítson benneteket. Vétek meghallgatni a szavát. Verést érdemelne, hogy itt bolondít benneteket kiagyalt meséivel!
A kunyhólakók töprengtek, gondolkodtak: talán bizony igazuk is van a fekete testvéreknek? Talán jobb volna, ha megölnék a jövevényt.
A hosszú szakállú bölcs meg csak nézte őket, és fejét csóválta. Szemében kialudt a fény. Aztán elvágtatott a pompás iramszarvas hátán, eltűnt, mintha ott se lett volna. Már csak a hangja hallatszott a sötétségben:
- Mától kezdve csak annak jelenek meg, aki hisz a Nap létezésében.
Élt a kunyhólakók közt egy ifjú. Bár ő is szegény volt, akár a többiek, sose járt el a fekete testvérekhez, nem alázkodott meg előttük. Büszke, délceg ifjú volt.
Nem telt bele sok idő, mindnyájan elfelejtették a bölcs öreget. Csak az ifjú nem feledkezett meg róla. Elment arra a helyre, ahol az iramszarvas-zuzmó nő, fölnézett a fekete égre, és így szólt magában:
- Elhiszem, hogy van Nap. De hogy találjam meg a szakállas öreget?
Alig mondta ki e szavakat, megnyílt a zuzmó és a magas moha, és a csodálatos iramszarvas jelent meg az ifjú előtt.
- Ülj fel a hátamra - mondta.
Az ifjú felült rá, és az iramszarvas elvágtatott vele mohán át, mocsáron át, fekete tavak fölött. Aztán hirtelen megállt egy gránitszikla előtt. A sziklán ott ült a nagyszakállú öreg.
- Isten hozott! - köszöntötte az ifjút. - Tudtam, hogy akad a kunyhólakók között olyan ember, aki fölkeres. Derék ember vagy, sokra viszed még az életben, fiam.
- Köszönet dicsérő szavaidért. De mondd meg, hol találhatnék egy darabka Napot.
- Sokat kell még munkálkodnod - felelte a bölcs -, hogy megszerezhesd a Napot. Előbb fonnod kell egy kosarat. Kérj minden kunyhólakótól egy-egy hajszálat, és ezekből a hajszálakból fond meg a kosarat.
Ekkor az ifjú visszatért övéihez. Okosan beszélt velük, és kitől-kitől egy-egy hajszálat szerzett. Amint összeszedte a hajszálakat, nekilátott a kosárfonásnak.
Hetven nap és hetven éjjel fonta a parányi kosarat. Mire elkészítette, ereje, bölcsessége megnövekedett.
Ekkor újból elment a zuzmóligethez, a magas mohacsalithoz, felnézett a fekete égre, és így szólt magában:
- A kosár elkészült. Hogyan juthatnék egy darabka Naphoz?
Alighogy kimondta, szétvált a magas moha, és a bölcs ifjú előtt megjelent a csodaszép iramszarvas.
- Ülj fel a hátamra - mondta a szarvas, és elvágtatott vele mohán át, mocsáron át, fekete tavak fölött. Már nagy utat bejártak, mikor hirtelen vörös fény lobbant fel előttük. A bölcs ifjú megpillantotta a hatalmas vörös Napot az ég peremén.
- Nem félsz a tűztől? - kérdezte tőle a csodálatos iramszarvas.
- Nem félek semmitől - válaszolta az ifjú.
- Akkor nyisd ki a kosarat, de tartsd jó erősen, és magad is kapaszkodjál meg!
A bölcs ifjú kinyitotta a kosarat, erősen tartotta, maga is jól megkapaszkodott. Az iramszarvas egyenest a Nap felé vágtatott. Nekifutott a Napnak. Bársonyos szarvával megdöfte, mire a Napból levált egy darabka, és egyenest az ifjú kosarába esett.
Ekkor megfordultak, és visszafelé vágtattak. Alighogy elérkeztek a kunyhólakók földjére, eltűnt a csodálatos iramszarvas.
A bölcs ifjú ott állt a kunyhólakók között, és így szólt hozzájuk:
- Ti mindnyájan adtatok egy-egy hajszálat. Hajszálaitokból kosarat fontam, és ebben a kosárban elhoztam a Napnak egy darabját. Engedjük ki a Napot a kosárból. Hadd világítsa meg az eget!
Alighogy ezt kimondta, már vágtattak le a fekete testvérek kerek hegyükről. Öklüket rázták, kiáltoztak:
- Ne merészeld megtenni! Ne engedd ki a Napot a kosárból! Kiszáradnak a tavaink! Megolvad a föld méhében a vas, és elárasztja házainkat. Te magad megvakulsz, mi pedig mindannyian megégünk.
A fekete testvérek körülfogták a bölcs ifjút, ki akarták ragadni kezéből a kosarat. De ekkor a kunyhólakók az ifjú védelmére keltek.
- Ne nyúljatok hozzá! - kiáltották. - Nem adjuk a kosarat!
A fekete testvérek kékültek-zöldültek dühükben, megragadták a bölcs ifjút, és a mocsár felé hurcolták. Bele akarták fojtani a lápba, oda akarták belevetni kosarát is. A kunyhólakók nagy haragra gerjedtek. Nekibátorodtak, és életükben először,köveket ragadtak fel a földről. Kövekkel dobálták a fekete testvéreket. Hullott a kőzápor, a fekete testvérek meg éles halcsontokat rántottak elő ruhájuk alól, és szurkálni kezdték a kunyhólakókat. De azok se hagyták magukat. Folyt a vér, állt csata.
Ekkor hirtelen felpattant a kosár fedele, és kiröppent belőle az első napsugár.
Vörös fény árasztotta el az eget. Hajnalpír borította a mocsarakat. A fekete testvérek mind elégtek, hamvaik belehulltak a lápba. A bölcs ifjú meg ott állt, és egyre az eget nézte, a csillogva szétáradó napsugarakat. És a kunyhólakók is mind lelkesülten bámulták az eget.
A tavak vize megkékült, a mohák tarka színekbe öltöztek, fehérbe, vörösbe, sárgába vagy zöldbe. A Sötétség Országában sohasem látott csoda történt.
- Ki vagy te, bölcs ember? - kiáltották a kunyhólakók. - Ki vagy te, aki nekünk ezt a csodát hoztad?
És mindenünnen hozzáfutottak az emberek, és azt kérdezték:
- Te bölcs ifjú! Most már látjuk és tudjuk, hogy van Nap. De ez csak egy kis darabja! Hogyan szerezzük meg az egész Napot?
Alighogy kimondták, megnyílt a magas moha, megjelent a csodálatos iramszarvas, és így szólt a bölcs ifjúhoz:
- Mondd meg nékik, hajtsák ide a fekete testvérek kerítése mögött legelésző iramszarvasokat.
És a bölcs ifjú így szólt a kunyhólakókhoz:
- Menjetek a fekete fivérek házához. Romboljátok le a kerítést, és hajtástok ide az iramszarvasokat. Most már a tiéitek.
És a kunyhólakók lerombolták a kerítést, és a kerek hegyről leterelték a százezer iramszarvast. Felültek a hátukra, és elvágtattak.
Addig vágtattak, amíg végül elértek a Naphoz.
- Nem féltek a tűztől? - kérdezte a bölcs ifjú.
- Nem félünk semmitől. Csak mondd meg, hogy szerezhetnénk meg a Napot.
- Nyílt szívvel vágtasson mindenki a Nap felé, és fogadjon be szívébe egy-egy sugarat a lángjából.
Ekkor a kunyhólakók feltárták szívüket, és sebesen vágtattak a Nap felé. És mindegyikük szívébe jutott egy-egy lángsugár. A százezer szív egyszerre átforrósodott.
- Most állítsátok sorba az iramszarvasokat.
Így is tettek. A csodálatos iramszarvas pedig a szarvával megbökte a Napot, a Nap lesiklott az égről, és rátelepedett az állatok szarvára. És útnak indult százezer iramszarvasán a százezer kunyhólakó, és az iramszarvasok vigyázva vitték szarvuk hegyén a Napot.
Azóta ott izzik, ott vöröslik a Nap a tundra fölött. A tavak kéklenek, kék vizükben halásznak a kunyhólakók. A mocsarak kiszáradtak, és helyükön tarka virág, selymes fű sarjadt. Végtelen erdők susognak a tenger partján.
A bölcs ember pedig él és meg nem hal soha, mert ő szerezte meg s Napot a kunyhólakóknak. 

Lapp mese