Fekete István - az éjszakák hűvösek lettek ...

De az éjszakák hűvösek lettek, s a palacsintaképű hold úgy járt az égen, mintha az egész világ az ő szőlőskertje lenne, s éppen most nézné, hogy milyen lesz a termés.
A csillagok szeme szigorúbb lett, mintha feleslegesnek tartanák a földi csillagokat, a pásztortüzeket. A patakok némán siettek, mintha valami sürgős üzenetet vittek volna, s az egész égen áthajolt a Tejút csodálatos, fénylő selyempántlikája.

Az ​erdő ébredése

Fekete István - Az Élet ébredése

Elindult benne valami titokzatos reszketés, ami nagyobb volt mindennél, amiért volt és lett minden, elindult benne a teremtés lüktetése, az Élet.

A kis kukoricaszem élni kezdett. Szétfutott benne a szeretet melege, és engedni kezdett a téli zsugoriság keménysége. A kemény szem megpuhult, lisztje tej lett, héja bölcső, és a rügyező kis csíra elindult a nap felé.

 

Az erdő ébredése

Fekete István - Az emlékről

Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése, s az emlék felüti fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága. 

Fekete István - Június

Fényesebb a napsugár, mélyebb az árnyék, és a rozstáblák suttogva ringatják a szőkülő kalászokat. Hányja már fejét a búza is, s a hajnalban ballagó nyúl csak a zabból látszik ki meg az árpából. A rozs már akkora, hogy abban a szarvas is elfekhetik, nemhogy az őz.
A legelőkön elvirágzott a galagonya, és a nádasok felmelegedő vizében apró vadkacsafiak lesik a bogárnépet. Felettük csattog a nádirigó, hajlik a nád, és ha árnyék úszik felettük, csobbanva buknak le a hínáros vízben, ahova nem ér el a héja karma.
Érnek a vetések, nőnek a fiókák, és a rétek ezerszínű virágai táncra hajlanak a szélben, mely szerelmes virágport hord a levegőben.

Részlet

Fekete István - A szem ébredése

Elindult benne valami titokzatos reszketés, ami nagyobb volt mindennél, amiért volt és lett minden, elindult benne a teremtés lüktetése, az Élet.

A kis kukoricaszem élni kezdett. Szétfutott benne a szeretet melege, és engedni kezdett a téli zsugoriság keménysége.
A kemény szem megpuhult, lisztje tej lett, héja bölcső, és a rügyező kis csíra elindult a nap felé.

Fekete István - Az erdő ébredése

Fekete István - Éjfél az erdőn

…Tisztálkodott az erdő.

Aztán újra esett, újra feltámadt a szél, közben néha kisütött a nap, hirtelen meleg lett, amire megint hideg esőt hoztak a fellegek.

– Megbolondult ez a Március? – csóválta fejét az öreg anyaróka, és megborzongott, mert meztelen hasa a vizes füvet érte, ami nem jót tesz a tejnek. – Tisztára megbolondult: mégse lenne szabad az időt ilyen taknyosra bízni.

– Hahaha - nevetett mögötte valaki -, csakhogy engem már nem Márciusnak hívnak ám! Megnőttem, nézz rám, vén szuka, nézz rám, mert még havat is hozhatok, ha szemtelenkedel, és el ne feledd, hogy már Április a nevem!

A vén róka ijedten loholt a lyukjába, ahol hét kölyök és millió bolha várta.

– Április, persze hogy Április, azért ilyen kelekótya, de majd meglassúdik. Kamaszkodik, változik a vére, hát istenem, mink is voltunk fiatalok...

Többet nem mondhatott, mert nekiestek a kölykök és a bolhák, és azt már csak gondolta, hogy a nagy szerelemnek rendesen szoptatás és vakaródzás a vége, de ez is annyira köztudomású, hogy nem is foglalkozott tovább vele.

Abban azonban igaza volt, hogy a növekvő Április meglassúdott. Kapkodása elmúlt, megállította a szelet, közelebb hozta a napot. Rendezte a fészkeket, rügyeket fakasztott, virágba borította a soron következő fákat, mert a méhek már igen zúgolódtak a virágok után.

És egy reggelen virágba borult a vadcseresznye, azután a vadkörte, és a méhek hálásan orgonáltak a tétovázó szellőnek, fűnek, fának, az egész ragyogó világnak.

Árnyékosodott az erdő.

A fűz már teljes koronát bontott, a nyír is, a bükk most pödörgette leheletfinom leveleit, a gyertyán utána, aztán a kőris, és ha a szél zendült, zúgva rázta magát a tölgy és a cser, mert a tavalyi levelek nem akartak elválni tőlük semmi áron.

A gyalogutat már majdnem benőtte a fű is. Április néha andalogva nézte erdőországát, néha kurta szoknyát kapott magára, és láthatatlanul beállt a csemetekerti munkáslányok közé, akik egészen olyanok voltak, mint ő, mert a készülődő nászt hordták szívükben. Ott volt a csemeték csomagolásánál, melyek milliószámra mentek szét az országba, és megsimogatta az alélt kis fácskákat:

– Ne féljetek, ne féljetek! Utánatok küldöm az esőt, a napot, a fényt és a meleget. Kopár tájakon, vízmosásos domboldalakon, futóhomokon erdő lesz belőletek. Erdő és árnyék, erdő és illat, erdő és szépség, erdő és élet. Ne féljetek!

S a csemeték megnyugodtak, álomba szomorkodták magukat, amíg alattuk kattogva megindult a vonat, és a csemeték nem gondoltak arra, hogy nélkülük a vonat se rohanna ismeretlen tájakon, mert a síneket a talpfák tartották, a síneket az erdő tartotta. Az erdő pedig tovább levelesedett. A föld átmelegedett, a gyökerek küldték, egyre küldték a táplálékot a legtávolabbi rügyeknek is, a tölgy és a cser új levelei egyszerűen lelökték a régieket: a déli vándorok megérkeztek már mind, és esténként a békák százezer tagú zenekara hangversenyezett az erdei tó partján.

Április ekkor már megkomolyodott és megszépült. Nem cserregett már utána a szarka, hanem csendesen ült a fészkén, nem szólt már az öreg róka se, mert a patakban lefürödte a bolhákat, és fiai ott játszottak a lyuk előtt, és egymáson gyakorolták a csirkefogás egyszerűbb iskoláját.

Április mosolygott és öltözködött.

Nyúltak a fák az ég felé, forrósodtak a tojások a fészekben, sűrűsödtek a cserjék, új ágakat növesztve, tántorogva repültek a lepkék a napsugárban, a virágok minden kis szellővel virágport és szerelmet leheltek a levegőbe, és az erdészeti irodában új erők, új magvak, új kertek tervei születtek, boldogulásra és örömére az embernek.

Valami volt a levegőben.

Április úgy érezte, minden szív benne dobog, minden megpattant tojás benne lüktet, minden sóhaj, vágy, szerelem kinyílt már az erdőn. Felvette hát legragyogóbb ruháját, gyöngyvirág koszorút tett homlokára, végigszaladt a nyiladékokon, mint a fény, és bekiáltott a csalitokba és az öregerdőbe:

– Daloljatok, madarak!

Ekkor egy pillanatra csend lett, aztán felzendült az örök kórus.

Aztán elhalkult, elhalt, mint a sóhajtás, mert fény ereszkedett az erdőre. A fákban gyorsabban lüktettek az édes nedvek, a kérgek tágultak, a tojások megrepedtek, reszkető lábú, egynapos őzfiak álltak a sűrűben, és szimatolták a levegőt, amely szagos volt, mint a lakodalmi csokor.

Alkonyodott az erdő: a tűnő nap glóriájából ekkor elindult egy legény, s az öreg tölgy mellett lelépett a földre.

– Üdvözöllek - mondta a vén fa -, nem tudok már meghajolni, uram, de azelőtt se szoktam. Üdvözöllek az erdő nevében, drága Tavaszunk!

A legényke megsimogatta a tölgy rücskös arcát.

– Sokáig élj még, öreg fészektartó! Itt várjak?

– Nem kell várnod- mosolygott a tölgy ezer ránca, és a fa mögül előkerült Április. A Tavasz kitárta karját.

– Mindig az, és mindig más... - susogott, és lágyan átölelte a lányt.

– Mindig más, mindig az... - omlott el a lány az ölelésben, s akkor egyszerre bódult alkony lett az erdőn. A vacsoracsillag szemérmesen behunyta szemét, a békák kórusa nászindulót pengetett…

(1948)

 

Elhangzott a Magyar Rádióban, 1948. december 30-án.

Tartalmazzák a Barangolások (1968), A három uhu (1997) és a Búcsúzás (2011) c. kötetek.

 

(Részlet)

 

Forrás

Fekete István - Gólyamadár

Alkonyodott már az idő, és én néztem a folyót, melynek tavaszi ágyába most kezdett leszállni a nap, előkészítve bíbortakaróit, rózsaszín felhővánkosait s az alkony barna matracait.

Néztem a folyót, amint tavaszi hánykolódással igyekezett dél felé, ringatván a bíbortakarókat és -vánkosokat, de ez a mozgás a nap ágyazását nem zavarta. Nyugodalmasan csúszott le az égről, és éppen a negyvenmilliós hőfokon kezdtem gondolkozni, ami a belsejében állítólag van, amikor nagy árnyék úszott el felettem, s a túlsó part gyér füvére leszállt egy gólyamadár.

Odaállt a vörös nap elé, és egyedül lett az alkonyatban és gondolataimban, melyeket – nem tudom én, honnét, de – hozott a víz egyre-egyre.

Részlet 

Fekete István - Az erdő ébredése

Később, nagyon halkan, megzendül az erdő. A mezőről beszalad a búzamezők, alélt szénarendek, suttogó kukoricák, út menti virágok kavargó illata. Lassú szélben suttognak a fák, valahol hazafelé dohog egy gép, utána öregesen kattog egy szekér, és amikor a feketerigó is befejezte álmos furulyázását, a völgyekből elindul az Éjszaka jámbor szállásmestere, az álom ágyazója, a csillagszemű Est.

 Fekete István - Az erdő ébredése (részlet)

Fekete István - Arról, ahogy a dolgok kezdődnek

– Szép kis kutya… Megsimogathatom? … És mi a neve?
– Bikfic. Nyugodtan megsimogathatja.
Hát így kezdődött, mert minden így kezdődik. Két kérdéssel s egy kis simogatással.

Fekete István - Téli berek 13. oldal

Fekete István - Az erdő ébredése

Aztán egy este szokatlan, meleg csend lett. A virágok illata megállt a csalitokban, s amikor feljött a hold, a berekszélen megszólalt egy fülemüle, olyan lágyan és olyan szépen, hogy lehunyta szemét az erdő, lehunyta szemét millió virág, még az öreg bagoly is lehunyta – bár agglegény volt –, mert mindenki tudta, hogy a nádas tündérrózsái között, a tó csillagos tükrében nászruhájába most öltözik a Tavasz felnőtt, szép leánya: Május.
Fekete István - Az erdő ébredése
(Hónapok 18. oldal) 

Fekete István - Az erdő ébredése

Kisvirágú hunyor

Amikor még Február fagyos csizmái kopognak a hegyeken, s az öregedő tél önmagáról dúdol jeges nótákat a fenyőknek, lent a völgyekben megpuhul a szélhordta avar, és a mezőkön bogarászó varjak felnéznek a felhőkre, hogy valahonnan délről nem hoztak-e valami üzenetet.
Mert ilyenkor már van valami a levegőben, amitől elcsendesedik a fák orgonája, figyelve kihúzzák magukat az öreg bükkök, és a som rügyeit úgy csiklandozza valami belülről, hogy már alig férnek bőrükbe. Esténként puha köd leng a patakok ágya felett, különös vajúdó párát lehel a föld, amelytől megreszketnek az alvó lepkék bábbölcsőjükben, és álmosan fintorog a mókus meleg téli fészkében.
S ha felsüt a nap, nyújtózkodik az erdő. A fák korhadt ágakat dobnak le magukról, az utak kezdenek felszáradni, a szél a téli sziszegés helyett lágyabb suhogással fésüli az erdőt, s egy reggelen a bokrok alatt kinyitja ezer, fehér csillagszemét a hóvirág.

Fekete István - Az erdő ébredése  (részlet)

Fekete István - Szeretem én az erdőt is

 Szigliget 2017.09.09.

Szeretem én az erdőt is. A hallgatag, mély völgyeket, a koronás szálfák zsongását, a hűvös források meséit, az ölyvek felleges vijjogását, a kakukkszavú erdei májust, levélpergető őszt és az erdők hidegpárnájú telét, de a suttogó nádast,a titokzatos nagy vizeket, felcsobbanó halakat, a meglapult nádi tüzeket, a folyók magasabb egét s a rétségek mélyebb éjszakáját jobban szeretem.

Fekete István - Őszi számadás (részlet)

Fekete István - Szeptember

Orbán Péter

Őszi hálót szőnek már a pókok.
vizek tükrén vándor csillagok.
Bokrok árnyán üresek a fészkek,
mint az erdők szélén nyári kis lakok.

Szőlőhegyen rizling meg a saszla
cukrot szűrnek a napsugárból.
Hasad már a diók szagos héja,
jegenyenyár csúcsán varjú szól.

Levegőben seregélyek járnak,
harkály rikkant, lepke tántorog,
Kinyílik a zsúpos présházajtós
régi mámort lehel vén garádtorok.

Völgybe ér a délutáni árnyék.
hűvös az est, harmatos a rét.
Köd lebeg a patak fényes selymén,
teljes csillagporral tündöklik az ég.

Aztán elvesznek mind az utak
nem marad más, csak a csend és álom,
Mohos tetőkön ásít a kémény,
halott levél kereng a pókfonálon.

Fekete István - Egy év

Az inácsi diákok a századelőn

Augusztus vége felé járt az idő, és szinte beleuntunk már a nyárba. A malomgát vize poshadt volt, a pataknak csak a fenekén tekergett valami kis vérszegény folyadék, ami lábvíznek is kevés volt, nemhogy fürödni lehetett volna benne. A nyári alma, barack elfogyott, a szilva nem érett még meg, a fészkek üresek, a rétet lekaszálták, s a szőlő olyan savanyú volt, hogy a kecske is elmekegte volna magát tőle, amikor Berta Jancsival kertünkben ténferegtünk és unatkoztunk.
Jancsi ugyan ajánlotta, hogy a sárga, elvénült uborkákból csináljunk “lovakat”, de az uborkaágyások tája már tele volt a tegnapi és tegnapelőtti “lovak” szétvagdosott testrészeivel, azonkívül jó atyám megígérte, hogy ha a magnak való uborkákból még egy hiányzik, hasonlóképpen fog felnégyelni bennünket. Jó atyám szavatartó férfiú volt, ezért Jancsi ajánlatát mereven elutasítottam.
– Két hét múlva oskolába megyek – mondta ezek után barátom, aki a legsötétebb unalomba is rést tudott vágni, és úgy mondta ezt, mintha valami csodálatos kaland lappangott volna mögötte.
– Az lesz csak a jó világ!
– Mi?
– Az oskola! Édesanyám megvarrta már a tarisznyát, palatáblám is van meg griflitartóm is…
Elkeseredetten hallgattam.
– Aztán majd írunk, olvasunk, meg minden. Aki sokat tud, az könyvet kap a végén, meg pénzt is…
– Pénzt?
– Persze. Aztán elküldik a nagyoskolába.
A nagyoskola nem nagyon csábított, de a pénz izgatott, legfőképpen pedig a könyv, aminek tábláján oroszlán van meg olyan zöld kígyó, hogy az ember nem tudja a szemét levenni róla. A szája pedig mindkettőnek tátva. Hogy melyik eszi meg a másikat: ez van belül megírva.
– Te nem gyüssz? – kérdezte Jancsi csak úgy mellesleg, mintha ezt a kérdést egyedül én dönthettem volna el.
– Mindenki gyün, Péter is, Kálmány is, Treszka is és – Ilona is…
Csak ezt ne mondta volna! Ilona a legkedvesebb pajtás volt a karikós világon, és már láttam, amint egzámen után új ruhában, csodálatos ajándék könyvekkel a hónuk alatt jönnek ki az iskola ajtaján.
Szemem elfutotta a könny, hanyag szüleimre gondolva, akik talán nem is akarják, hogy könyvem legyen, vagy talán sajnálják a palatáblára a pénzt. Hányszor hallottam, amikor a nagyok beszéltek, hogy: bizony, sokba kerül a taníttatás… Hát erről volt szó!
Hát szülők ezek?…
Így aztán este nagyanyám könnyek között talált, nekidőlve a kályhának, amelyen mosolygó angyalfejek voltak, akiknek szárnya a nyakukból nőtt ki.
– Hát neked meg mi a bajod?
A mélységes bánat és mellőzöttség teljesen elvette a hangom, és csak hosszabb hallgatás után derült ki olthatatlan vágyam a tudományok iránt.
– De hát, édes kisfiam, még nem vagy egészen hatéves…
Igen! szóval nagyanyám is jó atyám pártján van… – gondoltam, és zokogva öleltem át a kályhát, melyen az angyalok részvétlenül mosolyogtak.
Apám azonban nem mosolygott. Apám a tettek embere volt. Másnap cipőt húzatott velem – ami sohasem jelentett jót –, kézen fogott, és szó nélkül elvezetett az iskolába.
– János – és eltolt maga mellől, hogy Ganzler bácsi kellően szemre vehessen, mintha nem látott a volna mindennap –, Jánoskám, ez a gyerek iskolába akar járni. Lehet? Nincs még egészen hatéves.
– Lehet hát. Majd beszélek a tanfelügyelővel.
– Hát akkor írd be!
Én csak álltam az ünnepélyes, fanyar csendben, és szívem mélyén aggodalom szaladt széjjel, mint a nyári eső tapogató kis patakjai. A falon még ott voltak a múlt vizsga virágfüzérei, a szekrény tetején egy kibicsaklott nyakú félgömb állt, jelezve, hogy elromlott a tengelye, s ezért van annyi baj a világon, ámbár ezt akkor még nem tudtam, csak éreztem.
A nagy, fekete tábla is mintha hanyatt akart volna esni, tartójában kék rongy, krétatörmelék és – igen! egy testes – pálca!…
Nem tagadom, ismerős volt ez az eszköz, de nem gondoltam, hogy itt is… ezenkívül a pálca erősen használtnak látszott.
… Nono! itt résen kell lenni!
De a falakon szép, színes táblák voltak, előkelő és titokzatos képek, s ezek az ismerkedés vágyával töltöttek el.
Aztán elmentünk a boltba, táskát vettünk, palatáblát, palavesszőt és griflitartót, aminek magyarul tolltartó a neve. Ganzler bácsi könyvet is adott, aminek furcsa, jó szaga volt. Egyelőre csak ezt élveztem, s azóta is bolondulok a könyv szagáért.
Boldog voltam, és úgy készültem az iskolába, mint a szüretre, ajándékosztásra vagy az erdőbe, amelynek titokzatos mélységében drága titkok vannak, mesék, Hófehérkék törpékkel elegyest.
Nem így lett.
Elsősorban nem ülhettem Ilona mellé, de Jancsi mellé se, ami amúgy is gyenge vigasz lett volna. Másodsorban Ganzler bácsi egyszerre “tanító úr” lett, akinek még a hangja is megváltozott, s azt mondta, hogy a légy zümmögését is akarja hallani. Hát nem hallotta eleget a nyáron?
Harmadsorban – ezt nem is értettem – én, én, akit reggel hatkor meg se lehetett volna kötözni az ágyban… igen, én fél nyolckor még olyan álmos voltam, hogy – nagyanyám szerint – úgy kellett kiásni az ágyból.
Negyedsorban… – de hát miért folytassam? Elkeseredetten és bőgve dőltem az angyalos kályhának, és odanyilatkoztam, hogy én pedig nem megyek iskolába.
– Mi? – kérdezte apám. – Micsoda? – És levette a szekrény tetejéről a pálcát.
Ezek után sürgősen fogtam a táskát, a palatáblát, a könyvet, és egy földgömbnyi bánattal a szívemben elindultam az iskolába. Könnyezett az anyám, a nagyanyám, legfőként én, az áldozat, aki egy évet dobtam el szabadságomból, s azóta se teszek mást, csak iskolába járok. De most már határozottan tudom, hogy azért nem lehet belőlem semmi, mert hiányzik az az egy esztendő. Ha akkor kellően megerősödöm, és nem nyúlok korán a betű édesen szomorú mákonyához, ki tudja, mi lehettem volna…
Talán még csősz is!

Őszi vásár (elbeszélések)

Fekete István - Van egy nap ...

[...] van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.

Meglepetés c. elbeszélés

Fekete István - Almárium

Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyet kívánok. Hívó lámpafényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet és kevés embert. De az aztán Ember legyen!

Almárium, 53. o.

Fekete István füveskönyve

Fekete István - Őszi alkony

Az özvegynek három fia volt.
A legidősebb volt a vadász, aki cserfalombos kis kalapjával minden vadászaton ott volt. Szerette az újbort, új nótát és a dobogó járású, testes menyecskéket, akiknek az ura mindig kint hált a szőlőben.
A középső volt a piktor, akinek szemében csodás színek kavarogtak; palettáján tombolt a sárga, a vörös, a bíbor, de amit festett, azzal megelégedve soha nem volt. Keverte a színeket, melyek mind árnyékosabbak, mind sötétebbek lettek. A sárgából földszín lett, a bíborból füstös fekete, de ő csak festett, festett, amíg egy hajnalon fehér nem lett az egész, mert akkor éjjel a képre rászállt a dér.
A legkisebb volt a muzsikus: Mindenszentekkor ő ült az orgonánál, és az öreg sípok nehéz sóhajtásokat búgtak, mint a szél, mely temetőről temetőre járt ebben az időben, és zúgása súlyos volt, mint maga a bánat.
Kései szüretkor az ő sípja jajongott, és szeles éjszakákon az ő hárfája szomorú zendüléseit vitték a szelek széles, nyárfa utakon, melyeken valamikor lakodalmas kocsik jártak.
Így élt a három testvér vadászgatva, festegetve, muzsikálva - amikor az ő idejük elérkezett.
A vadász neve volt: Szeptember, a piktoré: Október, s a muzsikusé: November.
Anyjukat pedig úgy hívták, hogy: Ősz.

Fekete István - Szeretet

Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet.