Virágénekkel virágtalan erdőn
hívogatok valakit, aki nem jön.
Gyönyörű ősz! Rezes, szomorú fák:
ismerem, érzem a színek szagát.
Tavasszal mért nem tudtam énekelni?
Sok-sok keserű könnyet kelle nyelni.
A sors kegyes volt: megadá nekem,
rozsdás lantom ősszel pengethetem.
S hogy pengetem, az nincsen koldulásból,
nem tennék én ilyet se most, se máskor;
mégis koldusnak néz a fa, a szél:
hull kalapomba az arany levél…
*
Fekete asszony, szép mindentudó,
ezernyi-szirmú, bársonyszirmú rózsa,
időkbe néző, messze gondoló,
akinek bölcs halál lehet a csókja,
ha mindent tudsz s minden mélyére látsz,
mért nem látsz engem itt,
a nagy cserfák alatt, egyedül, egyedül!
Úgy feküszöm a nagy törzsek tövében,
mint a többi földhözvert levél.
Pedig a völgyek szárnyalásra hívnak,
nagy suhanásra, hadd vigyen a szél,
vigyen az őszi szél el házadiglan!
(Kívángatom, mondogatom,
de közben érzem
halálos erjedésem,
avarrá-válásom a pázsiton.
Nagy érzés: szép halál lehet
a lombok lassú földbeköltözése
és soha fel-nem-ébredése;
az ősz, az ősz a legsunyibb halál:
meghalsz s hinnéd, már fel is támadál.)
*
Micsoda hervadt, lágy napsugarak!
Régi csókok, puszis nagymama-csókok.
Mint lüktető, perzselő nyári nap,
olyan lehet, fekete asszony, a csókod.
Tudod-e, hogy igazi nagy szerelmet
őszi erdőn a legszebb kezdeni?
Nincs nagyobb csók, mint amelynek
váltását ezer halál lesi.
*
Mért nem vagy itt? Mért nem vagy itt?
Kérdezgetem, mondogatom,
és magam azzal vigasztalgatom,
hogy e hiány gazdag hiány:
Ki nagyobb úr a domb oldalán,
mint én, akit
– ha jössz – talán
egyetlen csókod Krőzussá segít?
Az erdőn nincs virág,
madárka sem kiált, de én,
bús remete,
mégis hívlak ide
és úgy vágyom reád,
mint egy szegény diák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése