Amikor a fák között időzöm,
különösen a füzek és a krisztusfák között,
vagy lehet az bükk, tölgy vagy fenyő,
mind a öröm árnyalatait susogják.
Mondhatnám, hogy megmentenek. Nap nap után.
Oly messze vagyok a magamba vetett reménytől,
amiben jóság van és józanság van,
amikor nem rohanok át a világon
és ahol lassan járok és gyakran meghajlok.
Körülöttem a fák levelei susognak,
"Maradj még egy kicsit"
és fény csordul az ágaikról
és így folytatják: "Olyan egyszerű, hiszen
te is pont ezért jöttél a világra: hogy könnyed légy,
hogy megtöltsön a fény és ragyogj."
~ o ~ o ~ o ~
When I am among the trees,
especially the willows and the honey locust
equally the beech, the oaks and the pines,
they give off such hints of gladness.
I would almost say that they save me, and daily.
I am so distant from the hope of myself,
in which I have goodness, and discernment,
and never hurry through the world
but walk slowly, and bow often.
Around me the trees stir in their leaves
and call out, “Stay awhile.”
The light flows from their branches.
And they call again, “It’s simple,” they say,
“and you too have come
into the world to do this, to go easy, to be filled
with light, and to shine.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése