…Tisztálkodott az erdő.
Aztán újra esett, újra feltámadt a szél, közben néha kisütött a nap, hirtelen meleg lett, amire megint hideg esőt hoztak a fellegek.
– Megbolondult ez a Március? – csóválta fejét az öreg anyaróka, és megborzongott, mert meztelen hasa a vizes füvet érte, ami nem jót tesz a tejnek. – Tisztára megbolondult: mégse lenne szabad az időt ilyen taknyosra bízni.
– Hahaha - nevetett mögötte valaki -, csakhogy engem már nem Márciusnak hívnak ám! Megnőttem, nézz rám, vén szuka, nézz rám, mert még havat is hozhatok, ha szemtelenkedel, és el ne feledd, hogy már Április a nevem!
A vén róka ijedten loholt a lyukjába, ahol hét kölyök és millió bolha várta.
– Április, persze hogy Április, azért ilyen kelekótya, de majd meglassúdik. Kamaszkodik, változik a vére, hát istenem, mink is voltunk fiatalok...
Többet nem mondhatott, mert nekiestek a kölykök és a bolhák, és azt már csak gondolta, hogy a nagy szerelemnek rendesen szoptatás és vakaródzás a vége, de ez is annyira köztudomású, hogy nem is foglalkozott tovább vele.
Abban azonban igaza volt, hogy a növekvő Április meglassúdott. Kapkodása elmúlt, megállította a szelet, közelebb hozta a napot. Rendezte a fészkeket, rügyeket fakasztott, virágba borította a soron következő fákat, mert a méhek már igen zúgolódtak a virágok után.
És egy reggelen virágba borult a vadcseresznye, azután a vadkörte, és a méhek hálásan orgonáltak a tétovázó szellőnek, fűnek, fának, az egész ragyogó világnak.
Árnyékosodott az erdő.
A fűz már teljes koronát bontott, a nyír is, a bükk most pödörgette leheletfinom leveleit, a gyertyán utána, aztán a kőris, és ha a szél zendült, zúgva rázta magát a tölgy és a cser, mert a tavalyi levelek nem akartak elválni tőlük semmi áron.
A gyalogutat már majdnem benőtte a fű is. Április néha andalogva nézte erdőországát, néha kurta szoknyát kapott magára, és láthatatlanul beállt a csemetekerti munkáslányok közé, akik egészen olyanok voltak, mint ő, mert a készülődő nászt hordták szívükben. Ott volt a csemeték csomagolásánál, melyek milliószámra mentek szét az országba, és megsimogatta az alélt kis fácskákat:
– Ne féljetek, ne féljetek! Utánatok küldöm az esőt, a napot, a fényt és a meleget. Kopár tájakon, vízmosásos domboldalakon, futóhomokon erdő lesz belőletek. Erdő és árnyék, erdő és illat, erdő és szépség, erdő és élet. Ne féljetek!
S a csemeték megnyugodtak, álomba szomorkodták magukat, amíg alattuk kattogva megindult a vonat, és a csemeték nem gondoltak arra, hogy nélkülük a vonat se rohanna ismeretlen tájakon, mert a síneket a talpfák tartották, a síneket az erdő tartotta. Az erdő pedig tovább levelesedett. A föld átmelegedett, a gyökerek küldték, egyre küldték a táplálékot a legtávolabbi rügyeknek is, a tölgy és a cser új levelei egyszerűen lelökték a régieket: a déli vándorok megérkeztek már mind, és esténként a békák százezer tagú zenekara hangversenyezett az erdei tó partján.
Április ekkor már megkomolyodott és megszépült. Nem cserregett már utána a szarka, hanem csendesen ült a fészkén, nem szólt már az öreg róka se, mert a patakban lefürödte a bolhákat, és fiai ott játszottak a lyuk előtt, és egymáson gyakorolták a csirkefogás egyszerűbb iskoláját.
Április mosolygott és öltözködött.
Nyúltak a fák az ég felé, forrósodtak a tojások a fészekben, sűrűsödtek a cserjék, új ágakat növesztve, tántorogva repültek a lepkék a napsugárban, a virágok minden kis szellővel virágport és szerelmet leheltek a levegőbe, és az erdészeti irodában új erők, új magvak, új kertek tervei születtek, boldogulásra és örömére az embernek.
Valami volt a levegőben.
Április úgy érezte, minden szív benne dobog, minden megpattant tojás benne lüktet, minden sóhaj, vágy, szerelem kinyílt már az erdőn. Felvette hát legragyogóbb ruháját, gyöngyvirág koszorút tett homlokára, végigszaladt a nyiladékokon, mint a fény, és bekiáltott a csalitokba és az öregerdőbe:
– Daloljatok, madarak!
Ekkor egy pillanatra csend lett, aztán felzendült az örök kórus.
Aztán elhalkult, elhalt, mint a sóhajtás, mert fény ereszkedett az erdőre. A fákban gyorsabban lüktettek az édes nedvek, a kérgek tágultak, a tojások megrepedtek, reszkető lábú, egynapos őzfiak álltak a sűrűben, és szimatolták a levegőt, amely szagos volt, mint a lakodalmi csokor.
Alkonyodott az erdő: a tűnő nap glóriájából ekkor elindult egy legény, s az öreg tölgy mellett lelépett a földre.
– Üdvözöllek - mondta a vén fa -, nem tudok már meghajolni, uram, de azelőtt se szoktam. Üdvözöllek az erdő nevében, drága Tavaszunk!
A legényke megsimogatta a tölgy rücskös arcát.
– Sokáig élj még, öreg fészektartó! Itt várjak?
– Nem kell várnod- mosolygott a tölgy ezer ránca, és a fa mögül előkerült Április. A Tavasz kitárta karját.
– Mindig az, és mindig más... - susogott, és lágyan átölelte a lányt.
– Mindig más, mindig az... - omlott el a lány az ölelésben, s akkor egyszerre bódult alkony lett az erdőn. A vacsoracsillag szemérmesen behunyta szemét, a békák kórusa nászindulót pengetett…
(1948)
Elhangzott a Magyar Rádióban, 1948. december 30-án.
Tartalmazzák a Barangolások (1968), A három uhu (1997) és a Búcsúzás (2011) c. kötetek.
(Részlet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése