most már valami
messzi mély menedék kéne –
a világ már nem az
medvét nézni sétáló
bocsaival hallgatni
ha felbőg hajnalonta a szarvas
beleállni eltűnni
átitatódni a ködben
s ha egyik sincs
a tornác elé ülni
ki a sötét völgy erejét
hagyni áramolni
szarvassá változni
elhasadt kővé lebegő fűcsomóvá –
mi engedékeny és
semmitől sem tart
szedni csokornyi virágot
fák dús kérgén felejteni
eltunyult homlokodat
hallgatni évek sűrű lüktetését –
egyszer azért mégis
megtörténni kéne
belekiabálni az életért
a csendbe belekiabálni
a világ már nem az
Fazakas Attila, Szováta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése