Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok. A föld a nyár végi esőktől újra nedves és puha. A levelekről a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél. Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.
Mikor a nyárvégi esős idő szűnik, az ég kitisztul és az időre
jellegzetes lágy nyugati szél megindul, tudom, hogy itt vannak az
aranynapok, mindig találok valamilyen módot arra, hacsak kétszer, vagy
háromszor huszonnégy órára is, de a hegyekbe menjek, és a kertekben
töltsek el annyit, amennyit csak lehet. Nemcsak azért, hogy a szőlőtőkék
alá üljek, sorra, lassan végigkóstoljam a fajták
elragadó sokaságát. A Muscat Blanc Hamburg, a tojásdad fekete muskotály,
omló mazsolaízével minduntalan visszatérésre csábít. De ott van a
Muscat Ottonel, a Mézes Fehér, a Delaware, a Szőlőskertek Királynője is.
Közben mandulát rágcsálok, leülök a partra, friss diót hámozok,
figyelmesen és gondtalanul. Ezekben a kései, érett napokban még a
madarak is megszólalnak. Reggel korán rigót hallok, délután a fülemüle
énekel néhány ütemet, mintha sóhajtana, s alig tudom a meghatottságtól
könnyemet visszafojtani. Miért? Nem tudom.
Reggel tavasz van, délben nyár, este ősz, az akác virágzik, a cinke szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a völgyből, olyan ez az idő, mint az egész év összefoglalása, de kimondhatatlan békével és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s a bűbájos melankóliába feloldaná.
Kimegyek a kertek közé, hogy teleigyam magam az érettség illatával, szemem jóllakjon a dús káposzták, répák, érett paradicsomok, paprika, a nehéz tökök és dinnyék csodájával. A gyalogút fölé szilvafa hajlik, két szemet leszedek, a földre hajolok, hogy a lábam mellöl a négylevelű lóherét leszedjem, mintha május vége lenne.
De kimegyek azért is, mert a múlandóságnak e bűvös napjaiban, inkább,
mint a friss áprilisban, a lángoló júliusban, közvetlenül át tudok élni
valamit: az élet megdicsőülését. Az az arany, ami az égen és a
levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik
az érett föld körül. S ebben a világ fölötti tündöklésben, a halál
küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély
s erőszak nélkül a természet önszántából szórja el egész vagyonát,
ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül is
valamilyen rejtélyes gyümölcs. Valahányszor az aranynapok elkövetkeznek,
én elindulok, hogy létükben részesüljek, mindig kapok valamilyen
belátást, mintha az év munkája akkor érett volna meg, és szüretelésre
készen állna. Az idén e napok aránylag későn kezdődtek és szokatlanul
soká tartottak. Az ég szeptember huszadika körül derült ki, az arany az
erdők fölött október ötödikén még mindig ragyogott, az erdei pacsirta
szüntelenül énekelt, és a nedves völgyekben ibolyát szedtem csokorba.
Könnyű nyári ruhában félnapokat kószáltam az erdőben, s amikor
hazatértem, a szőlőskertek alatt nyíló levendulát találtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése