Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött.
Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb,
erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni,
hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs
gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk,
akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az
ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül
várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul
hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás
véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a
várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása
is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az
övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen
éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja
meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek
kattogó, szenvtelen vonulását.
Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely
szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése