Czucz Enikő - Cél

 

Állat vagyok, s te is.
Reggel egészen apró,
katicabogár, pocok, kismadár.
Két tenyered összezárt kelyhe –
otthonom.

Délelőtt szabad vagyok.
Nyári napokon napozok a kövön,
gágogok izgatottságomban, ha történik valami,
de mikor a hideg érkezik,
gorombán csapok karmos kezeimmel,
üvöltve mutatom fogaim, ha közeledsz,
te pedig félelemmel telve menekülsz:
föld alá, fel a fára, a legközelebbi levél alá.

El előlem. Lassan, percről percre történik a változás.
Az leszek, aminek látsz: vérre szomjazó vad.

Tekintetem vörösre festi a napot,
alakom megnyúlik, a délután,
a szoruló fény óriássá tesz.
Árnyékom kiissza a vizet, elszívja a levegőt,
akárcsak a túletetett macskák, játékból öl.
A préda csonkolt, nyálas teste
a lábam előtt bűzölög. Bennem jár a szürkület.
Hibáztathat valaki, ha használom a fölényem?

Átváltozásod fordított:
reggel nagy vagy és erős,
védelmező kezed testem köré fűzöd.
A dél harmónia: két egymáshoz simuló test végtelene.
Az olajos délután megijeszt:
a zsugorodást senki sem szereti,
a félelem pedig rebbenékeny ragadozóvá tesz:
canis, akit egy macskaféle is fenyeget. Kivársz.

Éjfélkor visszatérsz hozzám.
Szó nélkül megyünk a tóhoz,
egymás mellett gázolunk.
Akárcsak testünk, terünk közös.
Tisztítson meg az éjszaka hűvöse,
a víz mossa ki a sebeket,
amíg a szellem az időbe dermed,
s a két agancs a távolban
egy rövid pillanatra bokorrá válik.

 

Czucz Enikő

 

Forrás