kéken kapaszkodik a füst magasba,
s október göröngyös egén kicsi apácafelhők
suhannak hazafelé.
E múlt századi tájban sűrűbben gondolok rád,
s magamra is. Órákig elhallgatom,
micsoda mozarti lombsusogás sajogtatja szélben a kertet,
pedig már lassan kopog a dió.
Itt minden közelebb van: a falevél, a bőröd,
s lábad nagyujjához a forrongó csírák.
Ha földre fekszem, duhaj vizeket hallok robogni lentről,
mint kocsin vágtázó, lakodalmi népet.
Elfáradtam talán? Vagy csupán silányulok,
s hátrálok vissza bimbózó kezdetekhez?
Nem tudok semmit, de nyakad zsályaillatától
a végtelenséget is meghittnek érzem.
Ha látnád a tűznyelő rigót hátrahanyatló fejjel,
mosolyoghatnál rajta: mit akar ez az őrült?
Csak amit én! Habzsolni fényt és tízezer napot,
s ragyogni még a föld alól is, mint vándorló gyémánt.
Itt a dombok között sűrűbben gondolok rád,
s magamra is. Itt kéne még élnem
sokáig, halottaim lombosodó emlékével és veled,
közel az éghez s a föld suttogó szájához közel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése