A csend nem felületi kezelés,
nem csak afféle zuhany,
amellyel leöblítem magamról
a nap szennyét és zsivaját,
mielőtt újra bekoszolódnék.
A csend az a belső állapot,
mely szüntelenül áramlik a mélyben,
de ha nem merülök oda
vissza rendszeresen, akkor
igazából magamon kívül élek.
Újra és újra át kell itatódnom
ezzel az intenzív közeggel,
bele kell merülnöm, mint egy tóba,
ráhuppannom, mint egy matracra,
átengednem magamat,
mintha álomba zuhannék.
Különben nem találok haza,
mindig csak zizegek, pörgök
a külvilág eseményeinek felszínén,
melyekhez jószerivel semmi közöm.
Ha a csend felingerel, és ideges
leszek tőle, annál tanácsosabb
rendszeresen keresni rá az alkalmat.
Ha a csendtől tevékenykedési
viszketegségem lesz, mindent
rendezgetni, tisztogatni, simítgatni
szeretnék magam körül, az jó.
Ha a csend elviselhetetlenné
sűrűsödik bennem, ha a képek,
teendők, emlékek zavarórepülése
ellehetetleníti a nyugalmat,
akkor megfelelő irányba indultam.
Lehet, hogy öt perc múlva
a csend tengerében lebegek már,
lehet, hogy fél óra kell hozzá,
lehet, hogy csak holnap sikerül,
de ha rendszeresen elindulok
a csendbe, előbb-utóbb odaérek.
És ha egyszer már odataláltam,
akkor máskor is oda fogok,
és felderengenek, kiragyognak
belső növényei, rejtőző állatai,
elsüllyedt kincsei.
Kiderül, hogy valójában
csendlényegű létező vagyok,
a zajos helyzetekben pedig
majd el tudom mesélni,
mint messziről jött kalandor,
hogy mit hoztam a csendből,
amit mások nem mertek megközelíteni,
mert félnek, ahogy félek én is,
pótcselekvésekbe menekülök,
mert a csendben nem lehet sumákolni,
csak akkor unatkozom,
ha nem merek eléggé belevetődni.
S bár tudom, hogy ott benn
vár rám a Teremtő képe-mása,
meg az én igazi arcom is,
ritkán tudom úgy elengedni magam,
hogy valódi lényemhez visszataláljak.
A csend nem a hang vagy a zene hiánya,
csend nélkül zene se lenne,
anélkül tagolhatatlan a hangok sora.
A csend nem a semmi, hanem a minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése