Harmatcseppé válik szájadon a szó.
Azt mondod: fa -
és erdőstül állnak elibém a fák.
Azt mondod: kő -
nem aszfalt s nem beton,
de szikla szúr a víz alatt.
Azt mondod: rét -
és lassú buborékkal
gyöngyök és gyűrűk szállnak fel a mélyből.
Azt mondod: szép -
és tulipánt hajt a hajnal
s kötényünk megtelik kankalinnal.
Azt mondod: én -
és sápadt tűzben égsz,
mint nyári délben gyújtott gyertyaszál.
Azt mondod: nyár -
és gyíkok lihegnek forró köveken,
kisül a földből a virág-gyökér.
És illattal púpozva a Tejúton ballag
egy júliusi szénásszekér.
Azt mondod: ősz -
és áfonyával telik meg harminc szőlőskosár.
S mikor már majdnem minden elfogyott:
piros pecsét van a szájad helyén,
mikor a nevemet lassan olvasztgatod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése