Néha kialszik bennünk a fény, de aztán ismét felgyúl, ha találkozunk egy másik emberi lénnyel. Mindannyian óriási hálával tartozunk azoknak, akik képesek újból felgyújtani ezt a belső fényt.
Bársonyos, tiszta és hideg, Az égbolt felettünk remeg, Sok bámész csillag minket néz, Az ember alig érti meg. Kábán, vakon, részegen, Futunk át az életen, A félelem hajt, mint a szélvész.
A vágyak sorban állnak, Vége lesz hamar a bálnak, Oh bárcsak érinthetnél! Ne kérd, hogy: lassan a testtel! Ne súgd, hogy: most ne siesd el! Oh, bárcsak érinthetném! Bár minden egész eltörött, Létezik igaz és örök! De jól vigyázz, ha gondolsz rá, Az ördög rögtön felröhög. A virághabos fák alatt, Ölelkezik két pillanat, Elillanunk, elomlunk porrá. A vágyak sorban állnak, Vége lesz hamar a bálnak, Oh, bárcsak érinthetnél! Ne kérd, hogy: lassan a testtel! Ne súgd, hogy: most ne siesd el! Oh, bárcsak érinthetném! Akad, aki érti mit jelent, Hogy a húr csak megfeszülve zeng, Akad, aki érti mit jelent, Hogy az a húr csak megfeszülve zeng! (A vágyak sorban állnak, Vége lesz hamar a bálnak, Oh, bárcsak érinthetnél! Ne kérd, hogy: lassan a testtel! Ne súgd, hogy: most ne siesd el! Oh, bárcsak érinthetném!)
