Az első anyák napját, amit veled ünnepeltem,
elverte a jégeső. Mogyorónyi jégdarabok pattogtak
a fűben a gyermekláncfű között, mint megannyi
fehér bolha egy zöldszőrű állaton. Az ablakból néztük,
te minden erőddel belém kapaszkodtál, nem akartál
beleülni az etetőszékbe, amikor pedig átnyúltam előtted
valamiért, elkaptad a karom, és beleszívtál, apró
bevérzéseket hagyva ott magad után. Sokáig esett, egész
fehér lett a terasz, mint hóesésben, a gyümölcsfákról
pedig mind lement a virág. A szirmok éppúgy fehérlettek
a fűben, mint a leesett jég. Ahogy vége lett, dörzsölni
kezdted a szemed, ölbe vettelek, áfonyától kék nyálad
a blúzomra folyt, körmeid vadul belém mélyesztetted,
állad a vállgödrömbe esett, és elaludtál. Tavaly ugyanezen
a napon a kanapén kucorogtam sírva, hallgattam a neten
rendelt ultrahangkészülékkel a szívverésed, ahogy, mint
pókháló két fa közé, észrevétlen növekedsz bennem, és
nem akartam, hogy kibújj onnan. De persze kinőttél
belőlem, mint hagyma burkaiból a virág. Kongó üreg
maradtam utánad, fogtalak szorosan hónapokon át, hogy
összetarts. Most pedig úgy kell lefejtenem magamról a
karjaid, fel ne kelj, reggelente úgy kell kilopóznom az
ágyból, meg ne sejtsd, hogy épp elhagyni készüllek.
A testem, ami a te burkod volt, biciklire ültetem, és
messzire viszem, ahelyett, hogy köréd csavarnám. Este
hazajövök hozzád, te úgy örülsz, hogy belém harapsz,
hosszan gagyogsz, talán még mindig a jégesőt
meséled, talán a lehullott szirmokat, talán
egymást, vagy talán már rájöttél, hogy kettőnkből
egy vagy, és akárhogy bújhatsz, már nincsen átjárás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése