(hegynek hívjuk, éppen domb lehet),
hogy rozsdás kezével borrá nevelje
a pásztákat a fáradt föld felett,
mire a szarvasbőgés csöndbe merül.
– Sosincs minden készen, látod, Timikém?
– mondja, csak ő nevez így egyedül.
Tetejezünk. Félmosolygok az igén.
Beszél az asztalnál nagyapám, sokat.
Mama rászól: – Sokat beszélsz megint.
(A papa magát hallja, s alig másokat.)
– Szóltál, Angyalom? – Nagyanyám legyint.
Folyton van intelem, dícséret, egyre megy:
– Ebédországban nincs ilyen ebéd!
Anyám csinálta így – rám kacsint – de egy
kis fokhagymamártás ideférne még.
Hetvenkedhetek, ha a füst, a kávé
mellett mattot adok hetvenkét évnek,
mert mind a hetvenkettő nagyapámé.
Rendes a ház. Az ablakban növények,
odakinn tuják nyújtózkodnak hosszan,
a sarokba is mindig jut virág,
amióta egy mahagóni dobozban
odafektettük egyetlen fiát.
Öreg a bőre, és kérges a hangja,
de izomzata megtagadja korát.
Ingét mellkasán kigombolva hagyja –
nem munkálkodnak itt szelek, akkorák.
(Nem volt katona, de valamiféle
szigorú szabályt felnevelt magában.)
Énekesmadarak szállnak szívébe,
ahol frissen nyírt fű illatú nyár van.
