Szabó T. Anna - Nem győzi már le ...

Nem győzi már le semmi sötétség,
kinek kezében ott van a készség,
kinek torkában ott van a dallam,
kinek szívében ott van a hajlam,
készség a szebbre, hajlam a jobbra,
vagyonát annak nem verik dobra,
mert birodalmát magában hordja,
saját meséje fájdalmát oldja,
s örvénylő, gyötrő ördögi körből:
kilép a bajból, akár a ködből.

Egy kiállítás megnyitójára

Tisza Kata - A semmi megszelídítése

Amikor már jó ideje járjuk a terápiás önismeret útját, és elváltunk mindenkitől, akitől kellett és lehetett - rájöttünk, hogy az apa sosem volt figyelme úgysem fog megérkezni, és az anya jelenléte sem, ahogyan az nekünk szükséges lett volna -, és úgy érezzük, a további terápiák se tudnak mit nyújtani, meg közben öregszünk is, s talán a gyermekeink is a maguk útját járják, akkor ott kinyílik a SEMMI.

Ez egy olyan köztes létállapot, ami a VALAMI után jön, de még nem mutatja az előttünk álló mindenséget, sőt úgy érezzük, minden annyira töredezett, hogy EGÉSZ talán már nem is lehet. Sosem volt ilyen nehéz felkelni reggel és másnap újra felkelni és harmadnap még egyszer, mert már nem látunk magunk előtt semmit... Ekkor van a legnagyobb szükség önmagunkra. A semmi mélységes űrjének a megszelídítésére, a betöltésére. Ez a folyamat inkább belülről, mintsem kívülről kínálja a kapaszkodókat, és a szereplők, akik mind a semmiben találják magukat, elindulnak önmaguk felé, egyszer csak. 

Tisza Kata - A semmi megszelídítése 

Marianne Williamson - A szenvedésről

 

 

Életem során abban a csodás kiváltságban volt részem, hogy szenvedő emberekkel dolgozhattam. Gyakran megjegyeztem szenvtelenül, hogy: "Az emberek nem jönnek hozzám, amikor jól vannak." Azért nevezem ezt kiváltságnak, mert valami csodálatos dolog történik az emberekkel, amikor a világuk összeomlik: az alázat, a nemesség, a felsőbb intelligencia abban a pillanatban megmutatkozik, amikor a térdünk a padlóhoz ér.

Talán valahol épp itt tart most az emberiség: közel állunk ahhoz, hogy felfedezzük, nem vagyunk olyan okosak, mint azt gondoltuk. Az élet arra kényszerít majd minket, hogy felhagyjunk a szokásos támadásokkal és védekezéssel, hisz sehová sem vezetnek, és végre utat találjunk magunkban ahhoz a teljességhez és szépséghez, amelyek valójában vagyunk.

 

I've had the great privilege in my life of working with those who suffer. I've often noted dryly, "People don't usually come to me when things are going well." I say it's been my "privilege" because something very beautiful happens to people when their world has fallen apart: a humility, a nobility, a higher intelligence emerges at just the point when our knees hit the floor. Perhaps, in a way, that's where humanity is now: about to discover we're not as smart as we thought we were, will be forced by life to surrender our attacks and defenses which avail us of nothing, and finally break through into the collective beauty of who we really are.

 

Marianne Williamson

Facebook bejegyzés, 2013.08.31.

Szabó Lőrinc - Mert sehol se vagy

Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,
nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,
mindig mutat valahol a világ,
s mindig elkap, bár kereső szememnek
tévedései is hozzád vezetnek,
úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák
villantják hangod, a szemed, a szád,
csöndes játékait a képzeletnek:
látlak s nem látlak, drága nevedet
csengi csendülő szivembe szived,
de percenkint ujra elvesztelek:
csillagokig nyílik szét s hallgatózom,
üldöződ, én, mégis, mint akit álom
húz le, sírodba, magamba csukódom.

Haemin Sunim - Amikor a világot szemléljük...

Amikor a világot szemléljük, csak egy töredékét látjuk: azt, ami foglalkoztat minket. Az a világ, amit látunk, nem a egész univerzum, csupán egy korlátozott része, amely felkeltette az elme érdeklődését. Ez az aprócska világ azonban az elme számára a teljes univerzum. A valóságunk nem a teljes univerzum, hanem csupán egy kis része, amelyre a döntésünk alapján odafigyelünk. […] Más szavakkal: az elménk tudatossága tölti meg a világot élettel. Amire az elménk összpontosít, az lesz a mi világunk.

Forrás

When we look at the outside world, we are looking at only a small part that interests us. The world we see is not the entire universe but a limited one that the mind cares about. However, to our minds, that small world is the entire universe. Our reality is not the infinitely stretching cosmos but the small part we choose to focus on. Reality exists because our minds exist. Without the mind, there would be no universe. […] Put differently, our mind’s awareness can be said to bring the world into being. What our mind focuses on becomes our world.

The Things You Can See Only When You Slow Down: How to be Calm in a Busy World 13-14.o.

Fodor Ákos - Útikaland

Egy pille illeg
hajóm orrán: bámulom:
most ő kormányoz.

Nemes Nagy Ágnes - Lélegzet

 

Ne hagyj el engem, levegő,

engedj nagyot lélegzenem,
angyalruhák lobogjanak
mellkasomban ezüstösen,
akár a röntgenképeken.

Egy ezüstnyárfát adj nekem,
arcom a rezgő lombba nyújtva
hadd fújjam rá lélegzetem,
s ő fújja vissza szüntelen
új, szennyezetlen életem,
mig kettőnk arca közt lebeg
a lélegzetnyi végtelen.

Szabó Lőrinc - Hajnali himnusz

A Nap! a Nap! – Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás
zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.

Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?

Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
– Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:

mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.

Föld, erdő, Isten