Nehezebb lettem.
Két megközelítési kísérlet (tizenhét illusztrációval)
A formatechnikai minimum (17 szótag, 3 sorban: 5 / 7 / 5; rímtelen, stb.) tiszteletben tartása kötelező, de nem elegendő (aminthogy az még nem szonett, ha egy szöveg tizennégy sorból áll, és a megfelelő helyeken rímel). Egy-egy kiforrott műfaj már mentalitás: élethez, világhoz való viszony, melyet a Szerző képes vagy képtelen hitelesen megérlelni és továbbadni.
A haiku hűvös tökéletességéért „meg kell dolgozni”. A haiku nem harci induló szövege, nem szerelmes levél, nem önajnározó szépelgés, nem muzeális műveltségbemutató. Hanem? Hm. A haiku: haiku. Szerintem valami igen gondosan kimunkált, keskeny, kényes rés, esetleg átjáró: Valóság és Igazság között. Ennek megtalálása sok-sok játékos komolyságot és komoly játékosságot igényel – „feladótól” és „címzettől” egyaránt. Szemlélődő, távolságtartó módon megértő és elfogadó tűnődés és mosolyképesség nélkül csupán haikunak látszó tárgyak jöhetnek létre.
*
A haiku kettőt tesz költővé, amint a szerelem kettőt, szeretővé.
Leírója nem sámán, nem szónok, nem sebész; elolvasója nem alávetett, nem elszenvedő, nem tétlen. Találkozva e fókuszban, oldva oldódhatnak, gyógyulva gyógyíthatnak, s válnak, míg vállalják, valami Harmadikká.
Aszketikus forma, próteuszi műfaj, eleven mentalitás; időt, teret inkább teremt, mint fogyaszt.
Boldogok, akik – ha egyetlen haiku pontjában is – találkozhatnak, és megérinthetik egymást.
Kortárs, 2011. május
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése