Mindenki a békéről beszél, de senki sem nevel a békére. Ebben a világban a versenyre nevelnek, és a verseny minden háború kezdete. Amikor az együttműködésre nevelünk, és összetartással fordulunk egymás felé, az lesz az a nap, amikor a békére nevelünk.
Everyone talks about peace but no one educates for peace. In this world, they educate for competition, and competition is the beginning of any war. When educating to cooperate and owe each other solidarity, that day we will be educating for peace.”
Ui.: Úgy érzem, vannak olyanok, akik a békére nevelnek és ez nagyon fontos. ~ B.
Két megközelítési kísérlet (tizenhét illusztrációval)
A formatechnikai minimum (17 szótag, 3 sorban: 5 / 7 / 5; rímtelen, stb.) tiszteletben tartása kötelező, de nem elegendő (aminthogy az még nem szonett, ha egy szöveg tizennégy sorból áll, és a megfelelő helyeken rímel). Egy-egy kiforrott műfaj már mentalitás: élethez, világhoz való viszony, melyet a Szerző képes vagy képtelen hitelesen megérlelni és továbbadni.
A haiku hűvös tökéletességéért „meg kell dolgozni”. A haiku nem harci induló szövege, nem szerelmes levél, nem önajnározó szépelgés, nem muzeális műveltségbemutató. Hanem? Hm. A haiku: haiku. Szerintem valami igen gondosan kimunkált, keskeny, kényes rés, esetleg átjáró: Valóság és Igazság között. Ennek megtalálása sok-sok játékos komolyságot és komoly játékosságot igényel – „feladótól” és „címzettől” egyaránt. Szemlélődő, távolságtartó módon megértő és elfogadó tűnődés és mosolyképesség nélkül csupán haikunak látszó tárgyak jöhetnek létre.
*
A haiku kettőt tesz költővé, amint a szerelem kettőt, szeretővé.
Leírója nem sámán, nem szónok, nem sebész; elolvasója nem alávetett, nem elszenvedő, nem tétlen. Találkozva e fókuszban, oldva oldódhatnak, gyógyulva gyógyíthatnak, s válnak, míg vállalják, valami Harmadikká.
Aszketikus forma, próteuszi műfaj, eleven mentalitás; időt, teret inkább teremt, mint fogyaszt.
Boldogok, akik – ha egyetlen haiku pontjában is – találkozhatnak, és megérinthetik egymást.
Kortárs, 2011. május
