Ludván Mihály Máté - Karácsony

Karácsony ünnepén
csillag a fa tetején.
Sokféle dísz a fán,
Isten néz ilyenkor rám.
És sokan másokra,
azokra is, kik el vannak átkozva.
Mindenkire.

2013. december

Ágai Ágnes - A titkokat az ujjamnak mondom el

Adrian C. Murray - The Story

Én mindig először megszagolom a könyvet,
beszívom a képeket és a betűket,
aztán úgy érzem: én vagyok a mese,
és a könyv az olvasó.

Maradj, fogd a kezem,
ülj az ágyam szélére, mesélj!
Ha lerúgom a paplant,
takarj be, simogasd meg az arcom,
és ha elalszom, akkor se hagyj el.

Múltkor azt álmodtam, hogy
léggömbök nyílnak a fűben.
Leszakítottam őket,
és elpukkadtak.
Sírtam. De színes könnyeket.

Hogyha zene szól,
vagy ha a meleg fürdőkádban ülök,
úgy borzongok, mintha fáznék.
Legjobb lenne a fürdőkádat
színültig megtölteni zenével,
és búvárruhában elmerülni benne.

Garai Gábor - Fényes idő

Fényes idő. Az esték is fehérek.
Gyermekkori telekből hull a hó.
Ablakomban a régi kép megéled :
most indul a lámpagyújtogató;

hosszú botján láng-pillangót lobogtat,
s tudom, hogy titka és varázsa van . . .
Míg léptei az utcánkban kopogtak,
a Dobozgyár dorombolt nyájasan.

Lámpagyújtó leszek - döntöttem el akkor,
s most vallat a könyörtelen gyerekkor:
felnőtt-e bennem vagy elhalt a szó?

S magamnak újra mindent megigérek,
míg szemem a fehérlő tájba réved,
s elmúlt telekből hull át, hull a hó.

Devecsery László - Karácsonyi pillangók

Karácsonyi kismadár
üldögél az ágon;
karácsonyi muzsika:
szél zenél a fákon.

Könnyed röptű hópihék
pillangóként szállnak,
ünnepváró pásztorok
köszönteni járnak.

Közeleg az este is:
hótiszta az álom;
angyal szavú szózatod
igaz szívvel várom.

Kosztolányi Dezső - Gyerekkor

Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt:
egy ködbe olvadt álom és való,
ha hullt a hó az égből, porcukor volt,
s a porcukor az abroszon a hó.

Negyven pillanatkép - 20. Gyerekkor

Ady Endre - Kis karácsonyi ének

Kalácsi René - Áhitat

Tegnap harangoztak,
holnap harangoznak,
holnapután az angyalok
gyémánt-havat hoznak.

Szeretném az Istent
nagyosan dicsérni,
de én még kisfiú vagyok,
csak most kezdek élni.

Isten-dicséretére
mégis csak kiállok,
de boldogok a pásztorok
s a három királyok.

Én is mennék, mennék,
énekelni mennék,
nagyok között kis Jézusért
minden szépet tennék.

Új csizmám a sárban
százszor bepiszkolnám,
csak az Úrnak szerelmemet
szépen igazolnám.

Fésüs Éva - Téli ünnep az erdőn

A köd ma felszállt, mint a tömjén
papok himbáló füstölőjén,
s öreg zsoltárokon merengnek
a sziklahomlokú hegyek.
Fehércsuhásan száz boróka
a lankán térdre hullt a hóba,
s a krisztustövisek bogyója
mint olvasó, lassan pereg.

Fejem felett a zúzmarás ág
szelíd hajlása halk imádság,
s tudom, ma mélységes szívemhez
sekély szavam nem érhet el.
Talán a perc is mozdulatlan,
az Isten itt olyan közel van,
megáldja mind a cinkefészket,
s ezüstös csendben ünnepel.

Pity-pitty! - csak ennyi hang az élet,
a hóba rókaláb se mélyed,
oly egyszerű itt minden fenség,
oly nagyszerű e némaság!
Mi mért nem tudjuk ezt a
s a lélek hamvas hófehérjét
miért nem tartjuk büszke bájjal,
mint szűzi hó terhét a fák?

A nap dereng, mint messzi ábránd.
Most álmodik a medve málnát,
a nyúl rügyet, - s akár az álom,
ringatva múltat és jelent, -
a bükkfaágról valahányszor
egy sóhaj rezdül, mint a zápor,
pihék csodája hull szememre,
s puhán szívemre száll a csend.

Weöres Sándor - A háromkirályok imája

Sandro Boticelli - Háromkirályok imádása

Mintha arany lenne, pedig kereszt.
Mintha kereszt lenne, pedig boldogság.
Mintha tanítana, pedig imádkozik.
Mintha büntetne, pedig bűnhődik.
Mintha parancsolna, pedig szolgál.
Mintha felnőtt lenne, pedig gyerek.
Mintha gyermek lenne, pedig felnőtt.

Mintha te lennél, pedig Én vagyok.

Zelk Zoltán - Zöld, zöld, zöld

David Mueller - Girl in a Green Hat

Mikor vidám zöld kalapban
elém villant a mélyhangú lányka,
egyszeriben kizöldült a
kedvem téli ága.

És azóta minden ágak
öltözködnek kalapja szinébe,
sistereg a nyár kanóca,
porzik a lég, zápor fut az égre.

Zúzos ágra telepedett
varjúcsapat csodálkozva rebben ---
lobog a táj talpig zöldben,
talpig szerelemben!

Gazdag Erzsi - Hull a hó

Hull a hó, hull a hó,
mesebeli álom!
Télapó zúzmarát
fújdogál az ágon.

A kis nyúl didereg,
megbújik a földön:
Nem baj, ha hull a hó,
csak vadász ne jöjjön!

Parányi ökörszem
kuporog az ágon,
vidáman csipogja:
„Süt még nap a nyáron!"

Gazdag Erzsi

Benjámin László - Köznapi dolgok igézete

Tore Heggelund - Night Sky

Még azt se mondtam el, milyen csodás
nagy éjszakán az ezüst zuhogás,
a hangtalan föld határaira
lezúduló csillag-Niagara.

Még sose mondtam el a színeket,
szürkébe foglalt hétszín íveket,
fehér havat a zöld fenyőgalyon,
piros kendőt a fekete hajon.

Még sohase soroltam el az ízek
mindegyikét; húzó fanyart az ínynek;
maró sósat; viasz-sejtekbe szűrt
viráglevet; hánytató keserűt.

Nem mondtam el az évszakok futását,
hogy mily kápráztató a zuzmarás ág,
jázminvirág a tavaszt illatozza
és napernyőjét kinyitja a bodza.

Nem mondtam el megannyi búját-mézét
az életnek, mit kuporgat öt érzék
s a szív mélyében születő zenét -
a köznapi dolgok igézetét.

Köznapok – csupa izgató magánügy:
Holdfény, kenyérharc, becsület, madárfütty,
vihar bőgése – minden ámulásom
az életen csügg, nem az elmuláson.

Ki a világgal váltam vala eggyé,
kívánkozom – s nem engednek közüggyé
önvádak, fagypontig süllyedt viták,
szidalmak, s görcsös ars poeticák.

Hogy osztanám a földnek és egeknek
sok apró kincseit az embereknek...
Minden élet: szolgálat. Ez becses még -
törvényem, sorsommal kötött egyezség.

Mert fogtam én a siker pilleszárnyát,
s nem boldogabb, csak lettem tőle gyávább,
s maszattá rondult ujjamon a hímpor.
Mind kínná torzul, ami nem lett kínból.

Adj, élet, munkás férfikort, öregkort,
s erőt, annyit: Ha mennem illik egykor,
még síremlékem is magam faragjam!
S ne menjek úgy, hogy lelkemmel haragban.

Benjámin László

Jankovich Ferenc - Egy falevélre

     Mozgó levél a porban. Lassú, lomha
    biccenéssel csúszik fel egy fű-élen…
    Akkora falevelet húz a hangya,
    világot visz egy diófalevélen.

    Gyöpre hasalva, gyermekmódra nézem,
    fülembe duruzsol a füvek hangja:
    s egyszerre mintha szellő fogna kézen,
    így indulunk el, világgá suhanva.

    Időn kül esve illanunk a szélben,
    visz kényszerűző szenvedély, s a villám,
    versben vetülve is a valót fénylem.

    Csillag-rendben kísér ezernyi csillám,
    de mint a hangya, csak magamat mérem,
    míg próbálgatom táguló pupillám.

Reményik Sándor - Csillag a víz alatt

Jane Ray - Reflection of Stars

Ott lenn, a víz alatt 
Egy másik, mélyebb ég:
S hogy kisimult a tükör:
Ezernyi csillag ég,
Ragyogj, ragyogj,
Te vízalatti ég!

Ragyogj, ragyogj,
Te örök Ideál,
Tőled el nem választ
Sem élet, sem halál,
Ragyogj, ragyogj, örök-idegenül,
fenn is, lenn is elérhetetlenül,
Ragyogj, ragyogj!

Ragyogj, ragyogj,
Örökkön tiszta kép
E lélek vízalatti, mély egén.
Én már tudom: Csak azt nem vesztem el,
Amiről sose mondhatom: enyém.
Ragyogj, ragyogj,
Éjféli Csillag, lelkem mély egén.

Ralph Waldo Emerson - A barátságról

Az egyetlen módja, hogy barátra tegyünk szert, ha mi magunk azzá válunk.
Az egyetlen útja, hogy barátot szerezzünk, ha mi magunk azzá leszünk.
The only way to have a friend is to be one.
Ralph Waldo Emerson

Jankovich Ferenc - A tél nyugalma

Tiszta fagyot fújt valahonnan
egy üvegfúvó, szinte hallom,
amint pattogva-villogóan
ránk homorul az égi ballon.

Végig, ahol tegnap a sárban
tétován lépkedtek az ökrök
s víz gyülemlett lábuk nyomában:
ma ragyognak picinyke tükrök.

Hajolj fölé s meglátod benne
isteni arcodon a lencsét:
benne van ég, föld, fény, sötétség -
ökör nyomában a mindenség!

S ím, a befagyott szalmaszálak
a repedezett pocsolyában
szivárvány szárnyakon ragyognak -
íme, a ganéj glóriában!

Óh, díszét mily pártatlan osztja
rideg kezével a jeges tél!
ég és föld feszül itt s ragyogva
paroláz össze Észak és Dél

Egy tündöklő kis pocsolyában,
mely jókedvében harsog s zümmög
ha közelítem - szépségükben
zenélnek az aprócska tükrök!

Ihol a tél... Ezért szerettem
mindig: lelkemnek pihenőt ád
e piszkaiból önfeledten
föltámadt, csillogó valóság.

Jankovich Ferenc

Babits Mihály - Ádventi köd

"Téli köd" - Leonid Afremov

Tél van megint!
Reggel amint
fölébredek,
még betekint
az utcalámpa
sötét szobámba,
mert odakint
köd van megint.

Elbuvik a
nap-paripa
az ég dugottabb
aklaiba,
hova a csillag-
állatok bujnak
nappalira:
Kos, Bak, Bika...

Tán a ravasz
égi lovas
»sötéten tartja«,
míg egy kamasz
s vig turf-inas
a forró pálya
gyepét kitárja:
az uj tavasz.

S én mint kinek
nagy versenyek
tétén végső
reménye remeg,
szorongva kérdem,
mit rejtenek
e függönyök
s az istenek?

És lesz-e még
hogy fölfakad
a borulat,
s küld-e a nap
egy sugarat,
mint vért a seb,
vagy megfuladt
a köd alatt?

És lesz-e még
Lángja elég
hevitni, mint
valaha rég
e földi lét
fagyát s az ember
vak életét
valaha még?

Ágyon ülök
s nincs egy szemernyi
kedvem kikelni.
Talán örök
marad a köd
amely beföd
s kásásan ing a
tetők fölött.

Óh könnyű rímek,
friss zengzetek,
csengessetek!
Végem, ha vígaszt
nem lelhetek
tibennetek...

Csukás István - Ülj ide mellém

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

Aranyosi Ervin - Ébredés

A hajnali Nap fénye felkúszik az égre. 
Menekül a sötét, - nehogy utolérje. 
Madárdalra ébred a szunnyadó világ: 
az újjászületés élményét éli át. 
Lassan ébredezem. - Mi történik velem? 
Álmom messze úszik, s érkezik a JELEN.

Fodor Ákos - Confessio

Nem hiszem Istent,
hanem tudom. Azt hiszem,
hogy ez kölcsönös.

Radnóti Miklós - Este a kertben

Fotó: Marta Syrko

Égen az újhold oly vékonyka most,
mint apró seb, melyet a fecske ejt,
villanva víz szinén és utána
rögtön elfelejt.

Már éjszakára ágyazott a kert,
az álmos sok bogár virágba bútt
s a hetyke tulipán álldigálva
ágyán, elaludt.

Könnyen lépek hát s arra gondolok,
hogy asszonyomnak nyakán a konty tán
olyan, mint szusszanó arany pont egy
boldog vers után.

S mondom a verset; törekedik már
s úgy hangosodik szájamon, mint hű
lehellet csók után és mint avar
között az új fű.

S verssel térek a házba, ahonnan
az asszony fut elém és hordja hó
nyakán a kontyot, mely ha kibomlik,
arany lobogó.

Weöres Sándor - Ima

Irina Vitalievna Karkabi

Hűséges gyémánt tornyom,
ne hagyj eltántorodnom…

Ma delelőjén áll az életem.
Te, aki sugarat öntöttél szívemre: segíts nekem,
halkan éneklő asszony, aki áthatolsz a mulandóságon!
Mert egyedül csak kúszni tudok én, kígyózni, mint az álom,
feljajdulni, mint az éberség, mely nem segít,
hiába ömleszti tenger könnyeit,
míg őröl magán és másokon…
Add számba a szót, melytől fuldoklom, míg ki nem mondhatom!

(A fogak tornáca; 1947)
(Forrás: Weöres Sándor Egybegyűjtött írások II. kötet 14. oldal; Magvető Könyvkiadó 1970)

Kányádi Sándor - Jön az ősz

Jön immár az ismerős
Szél lábú deres ősz.
Sepreget, kotorász,
Meg-megáll, lombot ráz.

Lombot ráz, diót ver,
Krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat,
S harapja, kurtítja a hosszú napokat.

Árnyas erdők ösvényein
látták jönni már az őszt.
Lomb hajlongott, levél rezdült
fenn, a tölgyek ága közt.

Szeptemberi napsütésben
vándorolt, míg este lett,
aranyszínt szórt völgyre, dombra,
halat, vadat meglesett.

Leszüretelt, krumplit szedett,
diót vert a határba’,
hol az almát, körtét, szilvát
teljes díszben találta.

Októberben kosárba tett
sok -sok ízes gyümölcsöt,
s izgatottan leste-várta,
sárguljon a sütőtök.

Tölgyek díszes üstökeit
rázogatta, borzolta,
somot, bicskét, kökényt
érlelt rét ölén, a bokrokba’.

Novemberben avarpléddel
erdőt, mezőt úgy takart,
hogy a dermedt, fagyos tájon
biztonságban tudja majd

mindazt, kinek apró testén
nem nőtt vaskos, nagy bunda,
elbújna a cudar téltől,
s tavaszig csak aludna.

Mikor a tél hó-csipkéjét
borította a tájra,
tarka gúnyás őszünknek csak
rőt subáját találta.

Feldmár András - Istenről

Isten az az intelligencia, amit nem birtokolhatsz, hanem a része vagy.
Feldmár András - Életunalom, Élettér, Életkedv előadás 2013. 11.12. 

Babits Mihály - A lirikus epilógja

Alphons Mucha - Költészet

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.

Büvös körömből nincsen mód kitörnöm,
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Kosztolányi Dezső - Virágok beszéde

RÓZSA.
- Hódolj, mint királynénak szokás. Aztán majd megengedem, hogy ajkaiddal illesd ruhám szegélyét.

SZEKFÜ.
- Nem tudom, ki hozta először vonatkozásba családunkat a politikával. Ha tarka ruhában járunk, töröknek neveznek, ha vörösben, szocialistának, ha fehérben, antiszemitának. Kérlek, tiltakozz ez ellen a nevemben. Nekem nincs semmi hitem, semmi meggyőződésem. Megvetem az alacsonyrendü szellemek e silány szórakozását. Élek és semmi több. Még gomblyukakban, politikai gyüléseken is az életet imádom, mely pártatlan, mint a természet.

MUSKÁTLI.
- Piros bokorugró szoknyámban viritok falusi ablakokban, mint régi, hires népszinmüvek elfelejtett primadonnái.

TÁRNICS.
- Lila selyemzsebkendőmet lengeti a szél. Milyen bohémes. Itt a virágok gavallérja. Itt a gavallérok virágja.

KAMILLA.
- Csecsemők első itala, haldoklók ajkán az utolsó iz. Orvosi székfü. Matricaria Chamomilla. Ne csodálkozz, hogy latinul is tudok. Egyetemet végeztem. Gyógyszerészkisasszony vagyok.

HAJNALKA.
- Amikor hajnali zenét adtál, vidéken, a kedvesedhez én mutattam neked az utat. Emlékszel még rám?

FUKSZIA.
- Veled nem tudok beszélni. Talán hozz kinai tolmácsot.

TUBARÓZSA.
- Láz emészt, elájulok, fáj a fejem, megőrülök. A szájad, a szájad.

KATÁNG.
- Kék, hideg lámpám utolsóul lobog a didergő, októberi mezőkön. A természet ravatalán én világitok.

NEFELEJCS.
- Ne felejts, ne felejts! Egész életemben ezt kiabáltam, ugyhogy már belérekedtem. Azt hiszed, ért valamit? Azért mégis elfelejtett...

ORGONA.
- Ha átzug rajtam az áprilisi vihar és tépázza haragoszöld leveleimet, lila fürtjeimet, orgonálok. Egy tavaszi misét játszom, melynek hangjai haragoszöldek és lilák.

TULIPÁN.
- Előkelő, gazdag családom évekig kezeltetett külföldi ideggyógyintézetekben. Nem tudok érezni, makacsul hallgatok, az a rögeszmém, hogy én vagyok a világ közepe. Nincs szivem. Nincs szavam. Nincs szagom. Estélyi ruhámban hidegen kevélykedem. Szép vagyok és boldogtalan.

BÜDÖSKE.
- Nem én voltam.

LILIOM.
- Zsiros, buja illatom senkit se tévesszen meg. Már régen legyőztem önmagam. Millió vágyamból tulvilági ábránd lett. Oltárokra vágyakozom, hogy májusi délutánokon ott hervadjak el, mint fiatal apáca.

PIPACS.
- A burzsoa gabonaszárak között moszkvai titkos küldöttként bujkálok s vörösen, őrülten orditom a forradalmat.

NADRAGULYA.
- Ifiur, ifiur, tessék mán idegyönni, lelkem, galambom. Nézze, mit nem mondanak rólam a népek. Hogy boldogult uramat, Isten nyugosztalja, elemésztettem, meghogy csak afféle méregkeverő dajna volnék. Ide zargattak a dögös árok mellé, szégyenszemre. Üljön le kicsit. Nagyon tüz a nap. Hadd boritsam aranyos orcájára virágos kötényemet. Ha szomjas, kóstolja meg ezt a jóféle bogyót. Mért szabódik? Krisztus ugyse, nem mérges.

IBOLYA.
- Közismert szerénységem tiltja, hogy nyilatkozzam. Ki az a pimasz, aki nálam is szerényebb mer lenni?

HÓVIRÁG.
- Velem nagyon siettek. Fehér gyolcsból férceltek, lazán, vázlatosan. Csak épp összeaggattak, varrótüvel, hogy mihamarabb kidobjanak a piacra, mint mintát. De első lettem. Ez is valami.

PITYPANG.
- Egy régi tizkoronás arany vagyok, melyet valamilyen kártyás pottyantott a mező zöldasztalára s ott felejtett.

ÁRVÁCSKA.
- Még mindig abban a poros, sötétkék bársonyruhácskában járok, melyet szegény édesanyám adott rám. Apám azóta megnősült, elvette a pompás nőszirmot, vele mulat az üvegházban, elkényeztetett csemetéi körében. Engem elfelejtettek, kidobtak. De a jégkéreg alól is kiütöm fejemet. Ne féltsetek engem. Megélek én a jég hátán is.

NAPRAFORGÓ.
- Szó sincs róla, jellemem nem valami erős. Folyton hajladozom, nyujtogatom nyakam, ugyhogy a bőre már egészen megráncosodott. Azzal vádoltok, hogy köpönyegforgató vagyok? Igazatok van. De ti, akik a földre sütitek fejeteket, és a sötétséget imádjátok, tudjátok meg, hogy én a napot bámulom, ezt a mindig mozgó, izzó bálványt, mely ugy változik, mint az élet és ugy fénylik, mint az igazság.

PAPSAJT.
- Nekem, sajnos, mindig papsajt. Szeretnék már egy kis változatosságot.

ERIKA.
- No, azért nem vetek meg egy kis erotikát sem.

JUDÁSPÉNZ.
- Köralaku leveleim olyanok, mintha valami ügyetlen kéz vágta volna ki áttetsző ezüstpapirból, aztán körülszegte volna pezsgőszin cérnával. Ugy rémlik, hogy nem is élek. Ezzel szemben a többi virág mind elvirit, mig én cserjémről levágva hónapokig diszelgek a szobákban öntözetlenül, anélkül, hogy elhervadnék. Az árulásnak hervadhatatlan érdemei vannak. Örökkévaló vagyok, mint a gonoszság.

NÁRCISZ.
- »Kertem nárciszokkal végigültetéd...« Mindig ezt a verset mondogatom magamban. Mindig Csokonai Vitéz Mihályra gondolok.

ORKIDEA.
- Természetellenesnek látszom, de azért a természet termett. Ajkam olyan szinü, mint a nyershus, duzzadt, mint a gyulladásos torok s nyálkás és mézes. Néha azt hiszed, hogy nem is vagyok virág, hanem egy kis véres sárkány. A gyarmati napfény bujasága árad belőlem, melyet nem tudok soha elfelejteni. Fázékonyan üvegházakba vonulok a plebejus virágok elől. Wilde Oszkár szeretett engem. Én is őt.

GYÖNGYVIRÁG.
- Első áldozásom után fehér ruhában ballagok haza májusi délelőttön, kezemben elefántcsont-kötéses imakönyvemmel.

VIOLA.
- Négyen vagyunk nővérek, én, a fehér, aztán a kék, aztán a rózsaszin, aztán a sárga. Ruhánkat egy varrónő varrta. Édesanyánk gondos nevelésben részesitett bennünket. Háziasak vagyunk, kedvesek, szelidek. Ki vesz el bennünket, uraim? Bármely agglegény rideg otthonát földeritenők. Mosolygunk jobbra-balra, kacérkodunk is, az illem keretén belül, ahogy efféle urilányokhoz illik. Azonnal odaugrunk ahhoz, aki táncra kér. Ekkor nevünket egy kis betüugratással franciásan ejtjük ki, ilyenformán: voilà!

CSALÁN.
- De most már, kedves Kosztolányi, végezzen a virágokkal és a szóvirágokkal, mert hosszura nyulik. Ne vegye rossznéven csipős megjegyzéseimet. Távol a világtól a szatira müfaját müvelem. Ezért senki sem szeret engem. Csak a szamár.

Zsivalygó természet

Harangozó Miklós - Zsákutca

Egy csendbe fojtot gondolat

szótömlöcéből sír felém;

a sértve őrzött gondokat

ha mondanád, tán érteném,

de hallgatásba rejted mind 

a kényelmetlen tényeket,

s én átcibálni nem tudom 

a tű fokán a lényeget.

Juhász Gyula - Consolatio

Rassouli - Where Heavens Meet

 

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség. 

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren. 

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

Várnai Zseni - Őszi napfény

Ne gondolj a télre
Ne hallgass a szélre
gyere velem sütkérezni
A sárguló rétre

Mondok neked szépet
ragyogó meséket
nap aranyát neked adom
s az eget, a kéket

Nézd, a nap sugara
ragyog még a tájra
édes-meleg búcsúcsókot
hint a fűre, fára

Arany most itt minden
osztozunk a kincsen
és akinek nincs belőle
adunk majd mi ingyen.

Wass Albert - Ha jön az ősz

Ha majd az ősz,
összegyűjt minden bánatot, s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?

Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked?

Ha akkor eljössz:
áldani fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma.

Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha.

Johann Wolfgang von Goethe - A csodáról

Rembrand Harmenszoon van Rijn - Faust

A csoda a hit legkedvesebb gyermeke.
Das Wunder ist des Glaubens liebstes Kind.
The dearest child of Faith is Miracle.

Faust, I. 1. 413,
Johann Wolfgang von Goethe

Weöres Sándor - Holdbéli csónakos

Alexander Jansson - It was a dull night

Úszom az égen arany csónakon,
az éj homályán én uralkodom,
az eget-földet végig láthatom,
a csillagot tengerbe buktatom.
Szállok a sötét légtenger hátán,
kuszált felhőbe feszül a csáklyám,
ezüst evezőm dalolva csobban,
úszom fekete égi habokban.

Holdbeli csónakos, örök szerelmem,
arany sajkádra vegyél föl engem!
Sokat szenvedtem, sokat bágyadtam,
a sötét erdőt könnyel áztattam,
eleget sírtam a földi porban,
ölelj magadhoz a tiszta Holdban.
Nem él a földön, akire vágyom,
holdbeli csónakos, te légy a párom.

Fénylő csónakom szeli az éjet,
legszebb csillagom, szeretlek téged,
egyedül vagyok, vágyódom érted,
enyém leszel majd, ha a tavasz éled.
Mellém ültetlek szép csónakomba,
eleget sírtam a földi porban
hajad az eget aranyba vonja,
ölelj magadhoz a tiszta Holdban.

A lenti bút-bajt mind elfelejted,
A lenti bút-bajt mind elfelejtem,
fejed örökre vállamra ejted,
fejem örökre válladra ejtem,
fejed örökre vállamra ejted.

Melis László szerzeménye

Weöres Sándor, Szalóki Ági - Gyöngy az idő

Gyöngy az idő
Vándoroljunk
Nincs szekerünk
Bandukoljunk

Lassú folyó
Ága mellett
Járjuk a nagy
Fűzfa berket

Este a láb
Gyönge fáradt
Lombok alatt
Nézünk ágyat

Szőcske bokán
Jő az álom
Száll a világ
Lepke szárnyon

Fűzfatündér

Gyurkovics Tibor - Száj

Már nem tudom, hogy miért szeretlek
de azt azért tudom: nagyon.
Most hát reád rakom a terhet,
szempilláidra a szerelmet,
a mellkasodra, a szívedre,
a vállaidra, s úgy hagyom.

Henri-Frédéric Amiel - A tájakról

Séta a Jeli Arborétumban

Minden táj egy-egy lelkiállapot. 
Henri-Frédéric Amiel

Szilágyi Domokos - Pénelopé

John William Waterhouse: Penelope and the Suitors - 1912

Várlak, mert tudom: visszajössz;
visszajössz, mert tudod, hogy várlak.
Tökéletes kör: te meg én,
és tökéletes logika.
A tükör is csak akkor él,
ha van kit tükröznie. Egymás
tetteinek oka vagyunk,
oka és célja - te tudod.
Athéné óvjon. óvd magad!

Reményik Sándor - Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Reményik Sándor - Nocturne

Bolyongok kertünk fái közt,
Sötét van, mély sötét,
Csillagok ezerét
Ringatja csak a roppant, messzi bolt,
A szeptemberi éj
Kirakta minden diadémját.

Ó, bírhatatlan, fényes, tiszta kincs,
Amelyre nem lehet
Tenni véres kezet
S rá szenvedéllyel vágyni,
Csak nézni és imádni!
Mily csend!
Csak gyönge szellő támad,
Ingatni egy-egy ágat.

Bolyongok kertünk fái közt,
Sötét van, mély sötét,
Csillagok ezerét
Ringatja csak a roppant, messzi bolt,
Most rámhajolt
Egy almafának ága,
Mintha megáldna.

A fák közt megrekedt a mély homály
S egy kurta pillanatra
Mintha belém nyilalna:
Hátha valaki orgyilokkal áll
A lomb között
És les,
Engem gyanútlant, halálra keres!

De nincs szívemben félelem.
Miért
Rettegni úgy e balga életért?
A gyilkos ha kitoppanna elém,
Megfognám szép nyugodtan a kezén,
És szólnék: nézd, mi kéj,
A szeptemberi éj
Kirakta minden diadémját!

És mondanám neki
Hogy énrám tőrét hiába feni
S mutatnám neki,
Hogy ragyognak a néma csillagok!
S hogy én a csillagok
Vérrokona vagyok
S hatalma nincsen rajtam a halálnak,
Mert megbékéltem
A Mindenséggel,
És fenn az égen fények,
Vagy lenn a sírban férgek:
Énrám mindenütt csak rokonok várnak.

Szívemben nem a félelem,
A Csendnek óceánja van,
Mint alvajáró, úgy megyek,
Oly balgán és oly biztosan.
Nem érzek semmi vágyat,
Símogatom a fákat
És elbolyongnék köztük hajnalig,
Ők felfognák a nekem szánt csapást,
Ők felfognák,
E kemény törzsű öreg rokon-fák,
Hajdanán
Szelíd kézzel ültetette ide őket
A nagyapám
S a sírból idáig ér a keze.

Ezek a fák
Épp olyan régi rokonok,
Akár a csillagok
S a sír virágai.

Bolyongok kertünk fái közt,
Sötét van, mély sötét,
Csillagok ezerét
Ringatja csak a roppant messzi bolt. 

Reményik Sándor

Vörösmarty Mihály - A jóról

Szólj, gondolj, tégy jót s minden szó, gondolat és tett tiszta tükörként fog visszamosolyogni rád.

Utassy József - Nyárutó

Hát csudaszép ez a nyár: csupa fény, csupa árny, csupa ritmus!
Berkenyebokrok alól
sárgarigózene szól.

Hangos a völgy, tele van még szilvaszedőkkel a hegyhát.
Fülledt lombok alatt
zsendül az őszibarack.

Őszül a zöld fűszál, libanyáj pepitázza a tarlót.
Vedlik az ostorom is,
szál sihederkorom is.

Meg-megroggyan a zsák, hazagondol már a malomból.
Szérűn tyúkjaival
szunnyad a szalmakazal.

Csönd van. Fényes csönd. Gyönyörű harkály veri mellem.
Hej görögök, latinok!
Kopp, kipikopp, kipikopp.

Utassy József

Ancsel Éva - A gyűlölet viszonzásáról

Aki viszonozza a gyűlöletet, az legyőzetett.
Bekezdések az emberről

Radnóti Miklós - Szeptember

Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselőt! a hűs esők előtt.
Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.

Victor Hugo - Alkonyra hajlik már az évszak

Alkonyra hajlik már az évszak,
nő a homály, fogy a derű,
a dombra hűvös szárnyú szél csap,
fél a madár, fázik a fű.

Augusztus küzd az őszi haddal;
nem ringat jégmadárt a hab;
egy percet elveszít a nappal,
és egy sugárt a pirkadat.

Némán tapad a mennyezetre
a légy, mint akit csapda zár,
a mint földre hullott hópehelyke,
apránként olvad szét a nyár.

Fordította: Nemes Nagy Ágnes

Weöres Sándor - Galagonya

Galagonyatündér

Őszi éjjel
izzik a galagonya,
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.
Hogyha a hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya,
izzik a galagonya
ruhája.

Tóth Árpád - Ez már nem nyári alkonyat

Még ifjúságával tüntet a nyár,
Még dagadóra szítt kebel a domb,
A rácskerítés peremén
Még csókolózni könyököl a lomb.
Még titkolják sóhajuk a szelek,
S mint a hancúzó gyerekek,
Rugdalják a napozó utakon
A furcsa ördögszekeret.

De estefelé hirtelen
Elkomolyodik a világ -
Ez többé már nem nyári alkonyat,
Fájdalmasak a fák.

Összebújt testük sötét és hideg,
Csak felsovárgó csúcsukat
Ragyogja be nagymessziről
Valószínűtlen fényével a nap.

Valami fáj a tájnak. Csattanó
Izzása merengésbe hal,
Érzi a vén föld, mily rég volt szegény
Igazán boldog s fiatal.

Most álmodja mélázón vissza tán
A nyolcvanmillió éves nyarat,
Mely eónokkal ezelőtt
Ontotta rá az ifjú sugarat.

Az volt a nyár! Tüzelt a fény
A dinozaurusz páncélos övén,
S az élet boldog szörnyalakokat
Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.

De aztán jött a vénség, és a föld
Fáradt lett, rosszkedvű, beteg,
Jött a jégkor, s az ember jött vele,
A boldogtalan szörnyeteg!

A természet még kisérletezik,
Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,
Élni, boldognak lenni még,
Ó, ragyogjatok ősi sugarak!

Hiába. Elszalad a nyár.
Bús ember, megállok a fák alatt.
Elkomolyodik a világ,
Ez többé már nem nyári alkonyat.

A csókrahajló lomb közül lehull
Egy koraősz, rozsdásodó levél.
Az ördögszekér megáll az uton,
És feljajdul a szél.

Virginia Satir - Ami bennem van

Látni és hallani azt, ami bennem van — és nem azt, aminek lennie kellene. 
Elmondani azt, ami érzek és gondolok — és nem azt, amit mondanom kellene. 
Érezni azt, amit érzek — és nem azt, amit éreznem kellene. 
Kérni azt, amire szükségem van — és nem várni, várni, várni, amíg engedélyt kapok. 
Merni, hogy azt tegyem, amit szeretek — ahelyett, hogy mindig a biztosat választanám.
Virginia Satir

Dsida Jenő - Új élet

A nap bizsergő forró vére
végigfolyik a fejemen.
Minden bokorból rámnyilall
illatos, drága kegyelem.

Esőutáni jó zsiros föld,
mely eddig hívott a homályba,
ma még régi holtjait is
csobogó fényre hajigálja.

Bolond Augusztus hömpölyög,
mint egy dagadó nagy folyam
és ezer lélek úszik benne,
csikland, evickél boldogan,

…Be jó volna, ha most lehetne
sikoltó-nagyot zengeni
és arcrabukva sírni, sírni
és – új életet kezdeni!
Kolozsvár, 1927. augusztus

Ernest Hemingway - Az olvasásról

Olvassa, amit írtam, az olvasás öröméért! Bármi egyebet talál benne, arról árulkodik, amit magával hozott az olvasáshoz.

Ernest Hemingway - Az igazi nemességről

Nincs semmi nemes abban, hogy a társad fölé emelkedsz; az igazán nemes tett az, ha saját korábbi éned fölé emelkedsz.

There is nothing noble in being superior to your fellow man; true nobility is being superior to your former self.

Ernest Hemingway

Daisaku Ikeda - A sorsról

Bármilyenek is a körülményeid vagy a múltad, a jövődet irányító erők a szívedben és az elmédben laknak, nem máshol. Itt fénylik sorsod csillaga. 

Whatever your circumstances, whatever your past, the forces that determine your future are nowhere but within your own heart and mind. It is here that the star of your destiny shines.
Daisaku Ikeda

Forrás: thebuddism.net

Weöres Sándor - Himnusz a Naphoz

Lassú tűzzel guruló Nap,
gabonával vemhes hónap
templomában áldozópap!

Mit tudsz a tünő örömről,
ami a rügyön dörömböl,
hőt-hűst váltó légbe bömböl?

Vasárnap van: ládd, a réten
lányok kergülnek középen,
mint a hattyúk, habfehéren.

Kebelükben lángok laknak.
Hogy mit kapnak, hogy mit adnak,
meg se kérdik. Így mulatnak.

Áldd meg őket, bizsergető
arany-korbács, nedv-kergető
legmagasabb égi tető!

Csókold hajról hajra őket
s a lócán a vén ülőket
és a tarka temetőket.

Pondró ébred zöld ereken,
görnyedt ember bottal megyen,
csontváz kattog fönn a hegyen.

Lompos farkú szél csatangol,
por-gubát varr, ágat hangol.
Tej csordul a nagyharangból.

Nap, ős-éjü forró csónak,
élettelen, maradj jónak,
kötözőnek, oldozónak.