Carl Gustav Jung - A megvilágosodásról

Az ember nem azáltal világosodik meg, hogy a fény alakjait képzeli maga elé, hanem azáltal, hogy tudatosítja a sötétséget.

There is no coming to consciousness without pain. People will do anything, no matter how absurd, in order to avoid facing their own Soul. One does not become enlightened by imagining figures of light, but by making the darkness conscious.

B. Radó Lili - Békült szívvel

Ajándékul, amit szántál nekem,
e néhány évet, Uram, köszönöm.
Tudom, a nyár van hátra még, s az ősz,
mert tánc s a dal s az ifjúi öröm
mögöttem immár messze elmaradt.

Bizony, tavaszom tarka mámora
tovaillant, míg gyöngyöző borához
tétova kézzel poharat kerestem.
De aranyszemű kalászok aratása
vár még reám és egy-egy nyári esten
a béke megcirógat engem is.

Ó, lesz még dús hegyoldal víg szüretje,
szelid verőfény szeptember délelőtt,
és hosszú séták még a tél előtt.

S ha hull a hó majd, köröttem csend, ha leng,
fűtött szobában duruzsol a kályha,
tán jó is lesz már ablakomban állva
nézni, hogy tarka tömegben odalent
ki mást sodor magával most az élet.

B. Radó Lili - Ünnep

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.

Tiéd minden ujjongó énekem,
Tiéd lelkem szivárványos zománca,
Tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

Zelk Zoltán - Töredék

Az alkonyi nap visszanéz
- s mily szomorún - a tájra,
ellobban, parázzsá leszen
a kertek déli lángja.
Visszanézek, s nem szomorún,
vissza, az ifjúságra -
ha nem is csap magasba már,
ha csitul is a lángja,
de érzem, izzóbb, melegebb,
mélyebb szívem parázsa.

Mécs László - Fényt hagyni magunk után!

Az élet örök búcsúzás.
Ó bár csak tudnánk távozáskor
fényt hagyni, mint a Messiás,
belészeretni az szívekbe,
apostolokba, mártírokba,
hogy átadják a századoknak,
a századok az ezredeknek!

Fényt hagyni, mint a Messiás!

Vagy legalább, mint az anyák,
kik egyre jobban megragyognak,
minél sötétebb lesz az éj,
és minél jobban porlanak
a bánat-barna hant alatt.
Fényt hagyni, mint a jó anyák.

Vagy legalább is, mint a Nyár,
amely almákba és diókba
szerette édes álmait,
és édességével világít
a hosszú, hosszú tél alatt.
Fényt hagyni, mint a drága Nyár.

Vagy legalább is, mint a Nap,
melyet elnyelt az alkonyat,
de a legbúsabb éjben is
világít még a gyöngyvirágban,
a liliomban, mécsvirágban.
Az életünk olyan tünékeny.
Ó szent fényt hagyni volna jó!

Mécs László - Fehéren és kéken, 1937

Gerald Durrell - Idill (2)

A  tavasz  lassan  alámerült  a  forró,  perzselő,  hosszú  nyári  napokba,  melyek  érkezését  a kabócák harsány, izgatott éneke jelezte: az egész sziget remegett a kiáltásaiktól. A földeken kiteltek  a  kukoricacsövek,  selyem  hajuk  barnából  vajszőkére  érett,  ha  lehántottam  a levélburkot, és beleharaptam a magok gyöngysorába, tejes lé fröccsent a számba. A tőkéken szeplős, meleg fürtökben csüngött a szőlő. Az olajfák roskadoztak a gyümölcs súlyától; a sima, zöld olajbogyók olyanok voltak, mint a nefritkőcseppek; közöttük citerázott a kabócák kórusa. A narancsligetekben a sötét, fényes levelek között a gyümölcsök kezdtek vörösen izzani, mintha gödrös, zöld bőrük lassan elpirult volna.
Fönt a dombokon, a sötét ciprusok és a hanga között rajokban táncoltak a lepkék, keringtek, mint a konfetti a szélben, leleszálltak egy levélre, hogy petesortüzet bocsássanak ki rájuk. A szöcskék és sáskák raja pörgött a lábam alatt, mint valami óraszerkezet; részegen röpködtek a hangában,  szárnyuk  ragyogott  a  napon.  A  mirtuszok  között  imádkozó  sáskák  mozogtak, óvatosan, könnyedén ringatózva, mint a megtestesült gonoszság. Karcsúak voltak és zöldek, áll nélküli képükből kidülledt óriási, fagyosan aranyszínű gömbszemük.  Ijesztő, ragadozó eszelősség sugárzott a szemükből. Szögletes karjuk a hegyes fogak rojtjaival mintha imára emelkedne a rovarvilág felé, végtelenül alázatosan és buzgón, és csak akkor rezzent, ha egy lepke túlságosan közel repült el mellette.
Estefelé, amikor hűvösebb lett, a kabócák abbahagyták az éneklést, szerepüket átvették a zöld levelibékák,  melyek  nyirkosan  tapadtak  a  citromfák  leveleire  lent  a  forrásnál.  Kiguvadt szemük  szinte  hipnotizáltan  bámult,  hátuk  fénylett,  mint  a  levelek,  melyek  között  ültek. Felfújták hangzsákjukat, és rekedten kuruttyoltak, olyan hévvel, hogy félő volt, nyirkos testük megreped az erőlködéstől. Amikor a nap lebukott, rövid, almazöld alkony következett, mely fokozatosan fakult, és mályvaszínűre változott; a levegő lehűlt, és eltelt az est illataival. Ekkor jöttek  elő  a  varangyos  békák  ragacsos  bőrükön  furcsa,  térképszerű,  palackzöld  foltokkal. Lopakodva  huppantak  az  olajfaligetek  hosszú  fűcsomói  között,  ahol  a  lószúnyogok bizonytalan röpte mintha lebegő gézfüggönnyel borította volna a talajt. A varangyok ültek, pislogtak,  azután  egyszerre  utánakaptak  egy-egy  arra  röppenő  lószúnyognak,  majd visszakuporodtak kissé zavart képpel, és hüvelykujjukkal gyömöszölték nagy szájukba a rovar kifityegő szárnyát és lábát. Fölöttük a roskatag kert málladozó falán a kis skorpiók sétáltak ünnepélyesen, kéz a kézben, a dundi mohadombocskák és csöpp gombaligetek között.
A tenger sima volt, meleg és sötét, mint a fekete bársony: egyetlen fodrocska sem törte meg tükrét. Albánia távoli partját csak az ég kissé vöröses izzása jelezte. Fokozatosan, percről percre mélyült ez az izzás, egyre fényesebb lett, és szétterjedt az égen. Azután egyszerre felbukkant  az  óriási,  borvörös  hold  a  hegyek  csipkés  ormai  felett,  és  egyenes,  vérpiros ösvényt festett a sötét tengerre. Most megjelentek a baglyok, és oly nesztelenül lebegtek fáról fára, mint a pernye. Meglepetten huhogtak, mikor a hold egyre magasabbra emelkedett, és előbb  rózsaszín,  majd  aranyszínű  lett, és  végül  úgy  ült  csillagfészkében,  mint  egy ezüstbuborék.

Gerald Durrell - Családom és egyéb állatfajták - Tizedik fejezet 

Gerald Durrell - Idill (1)

Krk sziget, az egyik legszebb öböl Vrbnik alatt

 
Egy forró, álmos délután, amikor az éneklő kabócákon kívül minden aludt, Roger meg én elindultunk,  hogy  kipróbáljuk,  meddig  tudunk  mászni  a  dombokon,  mielőtt  besötétedik. Átvágtunk a napsugarak csíkjaival és foltjaival tarkázott olajligeten, ahol forró és csendes volt a levegő, felmásztunk a fák között ki a puszta, sziklás csúcsra, és leültünk pihenni. Alattunk szunnyadt a sziget, és úgy ragyogott a forró párában, mint valami vízfestmény, szürkészöld olajfák, fekete ciprusok, a tengerpart sokszínű sziklái, a sima, opálos tenger, mely kék volt, mint a jégmadár, és zöld, mint a nefritkő, itt-ott egy-két fodor az olajosan csillogó víztükrön, ahol megtört egy sziklás, olajbozótos szirten. Közvetlen alattunk kis öböl volt félhold alakú, fehér  homokszegéllyel,  oly  sekély,  fenekén  oly  vakító  homokkal,  hogy  vize  egészen halványkék  volt,  szinte  fehér.  Megizzadtam  a  kapaszkodón,  Roger  lógó  nyelvvel  zihált tajtékpelyhekkel  a  szakállán.  Úgy  határoztunk,  hogy  mégsem  másszuk  meg  a  dombokat, hanem inkább megfürdünk. Lesiettünk a domboldalon, és leértünk a kis öbölbe, mely üres volt, és csendesen aludt a ragyogó napfényözönben. Álmosan ültünk a meleg, sekély vízben, s én a homokban turkáltam magam körül. Néha sima kavicsot találtam, vagy üvegdarabkát, melyet  a  tenger  addig  csiszolt-mosott, míg olyan nem lett, mint valami átlátszó, bámulatos zöld drágakő. 

Gerald Durrell - Családom és egyéb állatfajták - Ötödik fejezet