Reményik Sándor - Föld

Alkonybanyúló, fekete szántás,
Őstelevény Te, szomorú barázdás,
Ki rejted, őrzöd a jövő életet:
Szenteltessék meg Föld, a Te neved.

Szenteltessék meg a Te neved, Föld,
Akiben minden új alakot ölt.
Nyugalomba fordul a szív, az árva,
Kalászba a mag, a halott virágba.

Ki felszívod az esőt, harmatot,
S ajándokul a tengernek adod,
Ki kebled sziklabordái alatt
Fakasztasz zúgó, szent folyamokat.

Kinek szívébe vágyón ereget
Az óriásfa örök gyökeret,
Az emberfecskék fészkét aki tartod,
S tűröd, hogy megtiporják tisztes arcod.

Mint anyához a tékozló fiút,
Hozzád hoz vissza minket minden út,
Szemünk, habár a fény tengerét issza,
Lecsukódni csak hozzád kerül vissza.

Ha Ikarosnak szárnya eltörött,
Te adsz neki még álmot, örömöt,
Rögöt, munkálni arccal napkeletnek,
S göröngyöt, amit majd utána vetnek.

Babits Mihány - A vetkőző lelkek

Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég most és part a világ.
Eleven és veszteg állnak és reszketnek a százkezü fák.
Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja szelid
kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit.

Babits Mihány - A vetkőző lelkek (részlet)

Szabó T. Anna - Minden séta ...

Minden séta csupa rózsa,
minden lélegzet ragyog,
ízes színek, sűrű kotta:
zengenek az illatok.

Forrás: Szabó T. Anna

Szepes Mária - A tennivalókról

Ne várd meg, amíg tennivalóid felhalmozódnak és megülik álmaidat. E zárlatból teherbírásodnak megfelelő adagolásban szabadítsd ki a megvalósításhoz szükséges energiákat ahelyett, hogy az előtted halmozódó kásahegy fölött töprengenél.

Szepes Mária

Szepes Mária - A Nagy Folyamról

Ljasuk Dimitry - A Duna és a Tisza találkozása

Mint a Szent Folyó zúgása, melyben a természet minden hangja visszhangra lel, úgy rezegje vissza annak szíve, aki a "Nagy Folyamba lép", minden élőnek, lélegzőnek minden gondolatát és sóhaját.


Az áldozat mágiája

Szepes Mária Alapítvány

Nemes Nagy Ágnes - Tavaszi felhők

Bodzavirágból, bodzavirágból

hullik a, hullik a sárga virágpor.

Fönt meg a felhők szállnak az égen,

bodzafehéren, bodzafehéren.

Szállj, szállj felhő,

pamacsos,

hullj le, te zápor,

aranyos,

hullj le, te zápor,

égi virágpor,

égen nyíló bodzavirágból.

Szepes Mária - A Patakok

. . Corse . Zonza . hegyi patak . .

A Patakok igenis jó barátok. A hegyekről rohannak le örökös kacagó öröm és kristálycsend titkokat susogva, vizüket szőve, fonva, mosva, locsogva.
A patakok mesemondók, vízgyerekek. Kavicsszobrokat faragnak. Imájuk a hűs, édes, tiszta illat. Színeket szülnek. Az ágak köré csipkét szőnek, amelyek remegnek.Csodálkoznak mámorukban, hogy búvó patakkal szerelmeskednek.

A patakok dalolnak. Titkos énekük ezüsthang, édes, égi tündérbálakra kongatnak csendülő ércigét, szélhárfáktól pendülő mesét, mesét.

Szepes Mária Alapítvány

József Attila - Isten

Láttam Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szivemet,
De apró szivem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész ő gyönge dadogása
S ágyam alatt hál meg a bánat:
Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek
Szivükben szép zöld tüzek égnek
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott állsz az utjuk végén -
Meg nem zavarlak, én Uram,
Elnézel kis virágaink fölött.
 
1925 ősze

Csepeli Szabó Béla - Szikrák és csillagok

Ha elesel,
ha élő szívedből a tűz kiverődik,
mondd, ki emel fel?

- Anyám tűnődő arca ez a föld itt,
s testvérem minden küzdő, tiszta ember:
ha lehullok az őszi fellegekkel,
néhány dalomat itt talán megőrzik.

Néhány szikra,
mely a szívemből szállt föl
csillaggá válik életünk egén,
s a városszéli utcák szegletén
tán visszhang támad csendes lépteimből...

S ha elesek is - győzni fog az álmom:
az éjhomályból, mint ezerkarátos
nagy drágakő,
rám villan majd a város,
s fénybe borítja
borongó világom...

Életszomj I.-II. kötetből (1999.)

www.csepeliszabo.hu

Rabindranath Tagore - Aki fákat ültet...

Aki fákat ültet, tudva, hogy soha nem fog az árnyékában ülni, legalább elkezdte megérteni az élet értelmét.

The one who plants trees, knowing that he will never sit in their shade, has at least started to understand the meaning of life.

Rabindranath Tagore

Kahlil Gibran - Az értelemről és a szenvedélyről

És ismét a papnő szólott, mondván: Beszélj nekünk az Értelemről és a Szenvedélyről.
És ő válaszolt, és ezeket mondta:
Lelketek gyakran csatatér, melyen az értelem és a mérlegelés vív háborút a szenvedéllyel és az étvággyal.
Vajha lehetnék békéltető a ti lelketekben, hogy a szembenállást és a viszálykodást egységgé és dallammá oldhatnám.
De hogyan tehetném, ha ti magatok nem békéltetitek, nem szeretitek a bennetek élő elemeket?

Az értelem és a szenvedély a kormány és a vitorla a ti lelketek tengerjáró hajóján.
Ha a vitorla szétszakad, vagy a kormány eltörik, csak tehetetlenül sodródhattok, vagy pedig mozdulatlanná váltok a tenger közepén.
Mert az értelem, ha egymagában uralkodik, korlátozó erő; és a szabadjára engedett szenvedély olyan tűz, amely önnön elemésztéséig lobog.
Engedjétek hát lelketekben az értelmet a szenvedély magasába emelkedni, hogy dalra keljen;
És lelketek értelemmel kormányozza a szenvedélyt, hogy a szenvedély minden nap új erőre kapjon, és miként a főnix, saját hamvai fölé repüljön.

A megítélést és az étvágyat tekintsétek úgy, mint két kedves vendéget házatokban.
Bizonyára nem kedveznétek egyiküknek a másik rovására, hiszen aki az egyikre nagyobb tekintettel van, az elveszíti a hűségét és szeretetét mindkettőnek.
A hegyek között, amikor az ezüst nyárfák hűvös árnyékában ülsz, és osztozol a távoli földek, mezők békéjében és derűjében - akkor csöndben mondja azt szíved: Isten az értelemben nyugszik.
És amikor vihar kél, és a hatalmas orkán megrengeti az erdőt, és a mennydörgés, a villám az ég fenségét hirdeti, szíved félő tisztelettel mondja azt: Isten a szenvedélyben mozdul.
És mivel mind egy-egy lélegzet vagytok Isten kebeléből, falevelek vagytok Isten erdejében, néktek is az értelemben kell nyugodnotok és a szenvedélyben mozdulnotok. 

Kahlil Gibran - A próféta (részlet) 

Szabó Lőrinc - Májusi éjszaka

Robinia pseudoacacia, a pillangósvirágú

Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.

S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.

Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.

S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.

És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.

Hogy értem haza, nem tudom már.
– A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.

Szabó T. Anna - Filoméla

Jantyik Tibor - Csilpcsalp füzike

Madár voltam egykor, madár leszek:
épp csak átmenetileg vagyok ember.
Szállok, dalolok, őrzöm fészkemet.

Sármány, poszáta, rigó, vadgalamb,
csilpcsalp füzike, cinke, szürkebegy:
tőlem zsizsereg és beszél a lomb.

Légbuborékos jég alá bukom,
mint feketefejű búvármadár,
pöttyök gyöngyöznek zsíros tollamon.

Szállok a sötétedő víz felett,
tűcsőrű, fehér tündércsér vagyok,
befogom a sóspermetű szelet.

Kígyászkeselyű: elszántan futok,
táplálékot les örvös, vad szemem,
tekereg, szisszen: rögtön lecsapok.

Nádlábam felett hullámzó nyakam
rózsaszín, mint horizont csíkja este.
Flamingó vagyok, megperzselt a nap.

Makkot török, rikoltok, csárogok,
kíváncsiskodom, szarkákkal verekszem,
izgága, szemtelen szajkó vagyok.

Agyagüregből zurranok elő,
kékbarna villogású szalakóta,
a gyors vadász, a parti fészkelő.

Remeterigó: énekem meleg,
felcsipkézi a tömött lombú fákat.
Sárból építem csészefészkemet.

És végül ott vagyok, ha minden elhagy,
dalommal mézezem a hűvös éjt:
fülemülecsattogásban alhatsz.

Elbeszélem a történetemet,
a bántalmat, mi emberbőrben ért…
Ki érti? Mindig lesz, aki megért!

Szabó T. Anna - Filoméla

Szabó Lőrinc - Májusi orgonaszag

Az orgona kezdte! Szinte csobbant,
mikor a kertben megcsapott:
fűszere gázként gyűlt a roppant
éj tavába, a völgybe, ahogy
nyomta a párás ég: nehéz
volt, mint sűrű zene, mint sűrű méz,
de mint tündér meglepetés
lengett körül, mint álmodott hang
vagy holdfényfátylas csillagok.

Mert tündér volt, igazán az: úgy ébredt,
mint alvó agyban a túlvilág,
vagy halk izzása a testi kéjnek,
amit hajnalban szít a vágy.
Az kezdte, az orgona! A mai! De
félszáz tűnt május hozta vele,
jázmin, rózsa s akác özöne
ringatta vele, lidérc, kísértet,
a rég s a nemrég illatát.

Káprázva álltam a kapum előtt, és
ópiumittas szellemek
kaszaboltak, mint zene a levegőt és
ahogy a fény az üveget:
csókolva, belül, selymesen,
mint mikor mélyen, a meztelen
szív alján zsong a szerelem
s lobbanni gyűjtenek új erőt
és csendülni a lankadt idegek.

S a rácsnak dőltem, az édes égig
tágulva, nyílva, ahogy soha még,
és ittam az orgonaízt, a régit,
az újat, a zenénél zenébb
mérget, emlékek és tavaszok
szeszét, és amit a jelen adott,
a visszatért nagy pillanatot,
mely a betegen ím újra végig-
borzongta az élet gyönyörét...

Öt napja, öt éje... Az orgona kezdte,
s azóta csupa fölszakadt
sajgás vagyok, álom és csupa zsenge
sóvárgás, néma indulat,
s az hangot követel, éneket,
zengőt, emberit, édeset,
mintha enélkül - így fenyeget -
nyomtalan halnék szét az egekbe,
ahogy a májusi orgonaszag.

Weöres Sándor - Rejtvény

Marcus Moller Bitsch

 

Jövök egy erdőből
ahol sose voltam.

Kerülök egy erdőt

pedig benne élek.

Megyek egy erdőbe

hová sose érek.

Radnóti Miklós - Virágének

Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullnak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.

Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tűnő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj,
megszólal a néma, ezüst éj;
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna világra.

Yotengrit - Életfa szertartás

 Láperdőben

Unána, Unána

Tündérkirály lánya

Szarvasünő tánca

Szerelem virága

Boldogság forrása

Unána, Unána...

....Add, hogy szerelmünk szép legyen,

Tiszta, mint a hó magas hegyen

Forró mégis, mint a parázs,

Sose múljék el a varázs

Oltalmazd szerelmünket

Égi jó Anyánk!...

Részlet az Életfa szertartásból

Máté Imre Yotengrit I. AJA künve 4-5. rovat

Fekete István - Az erdő ébredése

Aztán egy este szokatlan, meleg csend lett. A virágok illata megállt a csalitokban, s amikor feljött a hold, a berekszélen megszólalt egy fülemüle, olyan lágyan és olyan szépen, hogy lehunyta szemét az erdő, lehunyta szemét millió virág, még az öreg bagoly is lehunyta – bár agglegény volt –, mert mindenki tudta, hogy a nádas tündérrózsái között, a tó csillagos tükrében nászruhájába most öltözik a Tavasz felnőtt, szép leánya: Május.
Fekete István - Az erdő ébredése
(Hónapok 18. oldal) 

Észak hét csillaga

Élt egyszer a régi időkben egy szegény özvegyasszony, hét fiával. A hét fiú nagyon szerette anyját. Télen kijártak a hegyekbe fát vágni, hogy a házukban mindig égjen a tűz, és anyjuk soha ne fázzon éjszakánként. Ám mindig fázott, és nagyon szomorúnak látszott. Hiába tüzelték fel a sok fát télvíz idején, anyjuk mégis mindig reszketett a hidegtől. Még a legforróbb, legragyogóbb nyári hónapokban is a hidegre panaszkodott.
Egy éjszaka a legidősebb fiú felébredt, és látta, hogy anyja nincs a szobában. Nagy aggodalommal várta visszatértét, ám közben úgy tett, mintha aludna. Éppen pirkadat előtt lopódzott vissza, olyan halkan, hogy fiai nem is hallották.
Amikor másnap éjjel ismét kiment, a legidősebb fiú titokban követte. Amikor elérte a falu határában levő patakot, felgyűrte szoknyáját, és átgázolt rajta, sóhajtozva: "Ó, milyen hideg is van!", mivel éppen tél volt. Amikor a túlsó parton egy szegényes zsúptetejű kunyhó elé ért, megállt előtte, és bekiáltott:
- Apám, itthon vagy?
Erre egy öregember jött elő, és behívta az asszonyt:
- Gyere be!
Szegény özvegyember volt, aki szalmapapucsok fonásával kereste kenyerét.
A legidősebb fiú most értette meg anyja különös viselkedését. Hazasietett, felébresztette öccseit, és elmondta nekik a látottakat. Mindnyájan együtt kimentek, és a patakban gázlót építettek kövekből. Majd hazatértek és tovább aludtak, mintha semmi sem történt volna.
Amikor anyjuk, hazafelé jövet, a patakhoz ért, igen meglepődött a gázlót látva, amely ezelőtt nem volt ott. Azt persze nem tudta, hogy a fiai építették. Rendkívül nagy hálát érzett azok iránt, akik a köveket odarakták. Így fohászkodott hát az égiekhez: "Váljanak Észak Hét Csillagává azok a nemes, megértő lelkek, akik e gázlót ide építették!"
Amikor a hét jószívű fiú meghalt, felkerültek az égbe. Észak Hét Csillagává váltak, úgy, ahogy anyjuk kérte. Ők alkotják azt a csillagképet, amit a nyugati világban Nagy Medvének neveznek.

Koreai népmese

Szabó T. Anna - Értsd meg

Értsd meg magad, mint libegő, sosem-álló mozgását a fa,
tumultuózus felhőit az ég az őszi szélben,
képlékeny hullámzását a tenger,
fénymozaikját a lüktető,
mindig változó metropolisz.
Értsd meg a hajad minden szálát, a bőröd pórusait, a
szemed rebegését álmodban, az izmok
egymásrahangolt mozgását, a sejtek
önjáró dallamát, az idegekbe nyilalló
vágyat, sejtelmet, gerincizzító
gyönyört, azt, ahogyan egy vagy
a levegővel, s kiröppensz magadból
minden légzéskor. Érintsd meg a földet,
szorítsd a vizet a markodba, érezd
benne a dobogásod. Magadban halott vagy,
érezd a halottakat magadban, a lángot,
értsd meg magadat, értsd meg, légy egész.
Érezd magad, ahogy a tenger érzi,
értsd meg magad, ahogy az ember érti,
hogy érthető legyen az érinthetetlen.
És végre élsz.

Szabó T. Anna: Értsd meg

Dienes Eszter - Félálomban

Felemel, elejt,

hordoz az este,

sötét árnyékom

hull levelekre.

Leskel az alkony,

bújik a csillag,

aki ma itt volt,

holnapra itt hagy.

Pörög a levél,

pihen a szárnyam,

gyerekkoromban

anyámmal háltam.

Megvan az ágyunk,

megvan a szárnyam,

anyám meg fű lett

messzi határban.

Apám, ő harmat,

anyámon csillog,

elűzik számról

messze a szitkot.

Felemel, elejt,

hordoz az este,

sötét árnyékom

hull levelekre.

Acsai Roland - A tavaszról

A tavasz néha nem az évszakon, hanem két emberen múlik. Minden így kezdődik, ami visszafordíthatatlan.

Acsai Roland - Szívhajlítók

Szabó Lőrinc - A legfőbb boldogság

A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
a legodaadóbb, istenitőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene,
az, amelyben a szellem szárnyra kél,
az, amely már tán nem is szenvedély,
az, amely fény, súlytalan súlyegyen,
az, amelyben minden jel végtelen,
az, amelyben már mozdulni se mersz,
az, amelyben örökbéke a perc,
az, amelyben megszakad a tudat,
az, amelyben kicseréled magad,
az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete:
A legfőbb tudás nem a szépeké, -
bárkié, ki a tulsó partra jut,
s tovább vinni, a közös menny fölé,
Kué-Fi és Kleopátra se tud.