Varró Dani - Gyereknapra

 

Kisgyermekből két fajta van,

van pajkos és van pajktalan.

Utóbbi nem jó állapot,

de pajkból is megárt a sok.

 

Varró Dani

Radnóti Miklós - Koranyár

1.

Kis réten ülök, vállig ér a fű

s zizegve ring. Egy lepke kószál.

S zizegve bomlik bánatom, a nap

felé az útról könnyü por száll.

Leül a fű is, fényes szél taszítja,

az égi kékség ráncot vet fölöttem,

apró neszek s apró szöszök repülnek

a fák közt, merre verset írva jöttem.

2.

Szavak érintik arcomat: kökörcsin, -

suttogom, - s te csillogó, te kankalin,

Szent György virága, Péter kulcsa te!

hullámos folt az árok partjain!

S ha elvirítsz, majd jön helyedre más,

törökszegfű jön, apró villanás!

3.

Fölállok és a rét föláll velem.

A szél elült. Egy kankalin kacsint.

Elindulok s a másik oldalon

a hullószirmu törpe körtefák

hirdetik, hogy úgysincs irgalom.

4.

De jön helyükre más. Megyek

és jön helyemre más. Csak ennyi hát?

akárha vékony lába tűnő csillagát

a hóban ittfeledné egy madár... -

Micsoda téli kép e nyárra készülésben!

és szinte pattog ujra már a nyár.

Bokor mozdul s a fúvó napsugáron

egy kismadár megrémült tolla száll.

Rab Zsuzsa - Belémtörik

 

Mostanában minden belémtörik:

a szálka, a kihúzott fog, a más

gyerekkora, a lefogott sírás

száj sarkában. Minden belémtörik.

Sziszeg tőle hajszálam is. Pedig

arra neveltek: minden sajdulás

magánügy. És mégis belémtörik

madárzuhanás, závárcsattanás.

Olyan a testem, hogy nem enged el

semmit, ami egyszer beléivódott.

Így szokjatok meg, így szeressetek:

vállamon deres rózsafa telel,

csípőm köré szederinda fonódott.

Másutt szálkák, golyók, tüskék, szegek.

Kosztolányi Dezső - Pünkösd

Lángszárnyakon röpül felénk a nyár,

az éj meleg s már perzselő a reggel,

bolygunk az éjbe álmodó szemekkel,

s ritkán találunk hűvös árnyra már.

 

Az ég fakó, az éjjel is rövid,

alig bujik el a nap egy bokorba,

aztán ragyogva, új erőbe forrva

kiszáll s az égre lánguszályt röpít.

 

A róna várja a hűsfényü holdat,

leng a kalász, vérszínü rózsa lángol,

leszáll a boldogság a másvilágból.

 

A néma csillagok reánk hajolnak,

és álmodó, fáradt fejünk körül

szines, aranyló lepkeraj röpül.

Pünkösdre

 

Bújj, bújj zöldág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, 

hadd bújjatok rajta!

Pünkösdről

Sárhelyi Erika - Máglyák és patakok

Két szemed két lobogó máglya,

két kezed két hűs vizű patak,

felperzsel tekinteted lángja,

s körém úsznak csiklandó halak.

 

Te vagy a tűz, és te vagy a víz,

tombolnak benned az elemek,

bár volna még kezed tízszer tíz,

s lobbanna rám százezer szemed!

 

Ha egyszer majd messze kell mennem,

szemedből lángnyelvet lopok,

s hogy kezedet sose feledjem,

megölelek minden patakot.

 

Sárhelyi Erika

 

 

Gárdonyi Géza - Az erőről

Te minden erőnél erősebb erő: anyai szeretet! Te emberi testbe öltözött napfény! Te Isten szívéből leszállott szent láng, haláltól nem félő, erős gyöngeség!

Antoine de Saint-Exupéry - A tűzhöz vezető útról

 

Az emberben először vak vágy él a melegségre. Az ember azután tévedésről tévedésre haladva megtalálja az utat, mely a tűzhöz vezet.

Weöres Sándor - A Fogak Tornáca

5

Ha pokolra jutsz, legmélyére térj:

az már a menny. Mert minden körbe ér.

Weöres Sándor - A Fogak Tornáca (részlet)

Biegelbauer Pál - Érintés

Arról szeretnék írni, amiről sem beszélni, sem írni nem lehet. Arról, ami nem fér bele a szavak mindig szűknek bizonyuló ketrecébe. Megtapasztalhattuk, mind ahányszor a beszéd túljut a mindennapok egyértelműségén, tétovává válik, cserbenhagynak a szavak és marad a csend. Közölnivalónk hídjának marad az érintés. Az érintés, amely túl van a szavakon, túl a csenden. Az érintés, amely túl van a test bármely pontjának találkozásán a másik testtel.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak.

Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak.

De mit tegyek – ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolatszülte tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó, teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljessége. Minden szóban a teljesség van jelen.

Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök, e tiszta, néma szótagok. Ám az üres papír némasága csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.

 Biegelbauer Pál

Hajnal Anna - Kisüt a nap

 

Ingó árnyékunk összeér,

esőhízott lombok remegnek

száradó madarak csevegnek

napfoltokat rezget a szél;

zöld tenyeredben ringok én,

te emelsz vízirózsaszőnyeg,

víz lettél? lágy hullámok nőnek,

te hűlsz, te melegszel körém?

párában zsibbadó karok

üresen nyúlnak ki utánad,

- elfelejtem mit akarok -

illattal érinted a számat,

megcsókolsz átfutó eső.

Most felleg vagy? emelkedő?

eltűnsz a téged kereső

vágyó szemek látóteréből,

átlátszó, fényes lebegő.

Képlékeny lettél? légnemű?

betöltöd a teret köröttem.

Átengedsz. Hangtalan kinyílsz

s hangtalan bezárulsz mögöttem.

Sohonyai Attila - A kezed

 

Előtted sokak kezét fogtam...

valahogy mindenkiében a bizonyosságot kerestem,

és elszánt hitem volt, hogy valakiében ott van,

akinek olyan a keze, mint - már tudom - neked.

 

És ez a keresés elkeserítő volt,

mert manapság az emberek kezei érzéstelenek.

Próbáltam melegíteni, hátha ez a gond,

de a hideg tenyér meddő-bizalom, rájöttem.

 

Amikor elkezdtünk ismerkedni,

sokáig nem akartam megfogni a kezed,

mert nagyon tetszettél, ezért vártam ezzel sokáig,

...féltem, mert ha a tiéd is úgy, akkor elveszítelek.

 

Te nem tudtad mindezt,

de amikor tán már két hete is jártunk,

emlékszem, az ujjaid finoman odafontad tenyeremhez,

olyan lágy volt, és puha, hogy én viszonzásul

azóta sem engedtem el

Szabó T. Anna - Hold-dal

1.

Egy ágyon mikor fejem hátravetve
hagytam hadd szálljon arcomba a vér
miközben te miközben a te nyelved
a lihegésem vad nyelvét beszélte

láttam hogy fenn az utca túlfelén
a tető alatt kariatida
tartja fején a lemenő napot
vak sorsistennő vár becsukott szemmel
hogy roppant forróságát ránk gurítsa

2.

sütött a hold és te már elaludtál
az öleléstől sütött még a testem
felkeltem mellőled a bodzaízű
derengésben az erkélyre kimentem

levágott hajad ott volt még kupacban
bizsergetően körülvette lábam
lapult akár egy éjszakai állat
még meg is mozdult ahogy rajta álltam

a meztelen fény átütött egészen
a hajad szurkált ahogy beletúrtam
tested a testem minden részed részem
legyél a jövőm ha voltál a múltam

már annyi elmúlt hajszálak a percek
amit megéltünk mind levedlik rólunk
kihűl a test és kilép a sötétbe
pár marék por lesz minden ami voltunk

de ott a múltunk minden holdsütésben
egymásra vetít minket mint az álom
hogy por a porban hulltában is éljen
hogy test a testbe mindig visszajárjon

Sárhelyi Erika - Áldásod keresem

 

Azt mondják, annyira hasonlítok rád.

Hogy enyém a szemed és elloptam a szád.

Hogy mozdulásommal visszaidézlek

furcsa ajándékként hugomnak, öcsémnek.

 

Tükörbe nézve mégsem látlak soha,

bárhogy hívlak, anya, nem tekintesz vissza.

Rejtőzöl, nem felelsz, hiába szólok,

ajkad cserepein rég kiszáradt csókok.

 

Nézem a kezem... Igen, az hasonlít,

látom összebújni ereink folyóit.

Ujjaim egymásban: néma rekviem.

Gyermek vagyok újra, s áldásod keresem.

 

(2018.)

 

Sárhelyi Erika oldala

Shei Min - Szerelemdal

Oly áldott a te két kezed, 

Hogyha belőle szőhetne a len, 

Nem volna egy virág se szebb 

A réteken.

Oly gyöngéd kis lábad nyoma,
Mint lepkeszárnyon lehellet.
Nesztelen úgy suhansz tova,
Mint égen a karcsú felleg.

Hangod oly édes, tiszta, mint
A fülemile-dal a csalítban.
- Mint nyírfa, ha tavaszi szélben ing,
Úgy suttogsz halkan.

Szépek az ifjú barackfák,
Virágos virágaik dísze,
De sugárzóbb a te pompád:
Bár hajad éjfekete.

Te vagy a virágok virága,
Madárdal, tavasz és felleg.
Csak messziről áhítlak vágyva,
Tudom, sohse ölellek.

Mégis, - ha nézlek,
Nem bánok madárt, lepkéket.
Hogyha meglátlak,
Felejtem a tavaszt, a fákat,
A virágot, földet, eget:
És nem irígylem
A boldog isteneket.

Shei Min
Fordította: Kaffka Margit, 1913