Sárhelyi Erika - Szakvélemény

Ha falat emelsz,
legalább vágj ablakot.
Lásd, mit veszítesz.

József Attila - Csudálkozunk az életen

 

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nekem szabad.  

Haja szurokkal elkevert arany,
Harmatos erdők az ő szemei,
Küszöbe elé terítném magam
Lábtörlőképpen, de nem engedi.  

Szavunk zugában megbuvik a csók,
Testvéreihöz lopva jön ide...
Mező álmodhat össze annyi jót -
Az én kedvesem a füvek szive. 

Este a csókok megszöknek velünk
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.

Leonardo da Vinci - Az erőről

A boltív két egymásnak támaszkodó gyengeség, melyből végtelen erő keletkezik.

 

An arch consists of two weaknesses which, leaning one against the other, make a strength.

 

 

 

Kahlil Gibran - A tudás végéről

 

Amikor eléred a végét annak, amit tudnod kell, akkor az elején állsz annak, amit érzékelned kell.

 

When you reach the end of what you should know, you will be at the beginning of what you should sense.

 

Kahlil Gibran - Homok és tajték

 

Wass Albert - A szív

 

Nézted már a Szent-Anna tó vizét?

Milyen titokzatos, milyen sötét.

Semmit se látsz,

csak olykor egy-egy furcsa csillanást,

amint ezüst halak

suhannak mélységein át…

De olykor hírtelen

jön valami eltévedt sugár,

zöldes világra gyújtotta lent a mélyt,

s a mélynek vége nincs sehol, sehol…

Olyan a szív is,

mint a Szent-Anna tó titokzatos vize.

Elnézed néha: Zörgő kis doboz,

furcsa, lecsukott.

Hogy mikor, nem tudod:

de néha jön egy bomlott pillanat,

kitárul a mély, olyan szörnyű mély,

hogy előtte szédülve megállsz,

s imádkozol: Miatyánk, Szerelem

szenteltessék meg a Te neved…

Nézted-e már tavaszi napsugárban

a Szent-Anna tó haragoszöld vizét?

Nézted már a kedvesed szívét?

Gárdonyi Géza - Éjjel a mezőn

MTI - Komka Péter, Nógrádmegyer

Augusztusi csöndes éjen

a boglári mezőségen

ballagok.

Lágy homály űl a határon.

Csöndes árnyék, csöndes álom.

Odafenn meg ragyognak a csillagok.

 

Éj van, éj van, szelid, enyhe.

Minden alszik elpihenve.

Alszik a bogár a fűben;

a madár az ákácfákon;

alszik a nyúl a bokorban,

pillangó a bogáncs-ágon;

alszik a por; alszik a kő;

alszik ember, alszik állat.

Csak a békák ümmögetnek

félig alva, félig ébren,

valahol a messzeségben,

álmosító bús danákat.

 

S mintha megszünt volna minden

emberélet e világon,

s csak magam maradtam volna

egyedül,

egyedül ez éji tájon;

s mintha mindig éj volt volna,

s mintha mindig éj maradna:

sötét föld és fekete fák,

sötét ég és csillag rajta,

fénylő csillag-ezerek, -

s nékem semmi egyéb gondom,

semmi célom, semmi dolgom,

csak bámulni önfeledten,

egy megálló tekintetben

a ragyogó szép eget!

 

Milyen szép az ég! Milyen szép

végtelen nagy kék mező!

Valamikor a nagy Isten

járt-e rajt', mint magvető,

s teleszórta gyémántmaggal:

apró, fehér csillagokkal?

 

Vagy talán e sok szép csillag,

angyal-szem mind, ránk-leső,

embersorson olykor-olykor,

néma szívvel könnyező?

Hát a hulló-csillagok?

Lejebb szálló angyalok?

 

Nem tudom. Csak nézem-nézem

odafenn a magas égen

azt a sok szép, lehunyorgó

sziporkázó csillagot,

s lelkem mély, szent békességben

földi árnyban, égi fényben

elmerülve andalog.

 

Mozdulatlan hallgatással,

mozdulatlan álmodással

állnak a fák, állok én is;

az alvó rét lélekzetét,

kakukfűves lehelletét

szívják a fák, szívom én is.

Halk sóhaj száll most a réten,

aztán újra csend van, csend...

 

Finom, lenge, fehér felhők

szállnak lassan odafent.

Úgy nézem, a györki erdő

sötétjéből szállanak,

és mögöttük halaványan

fény dereng az éjszakában:

érkező holdsugarak.

 

Látom most a györki tornyot

fák közül mint hegyes ormot,

amint magas őrszellemként

felsötétlik, s néz merőn,

míg a Hold, leplét levetve,

ott áll bájosan remegve

fenn a távol hegytetőn.

 

Leheverek a szénára

egy száraz kis fűboglyára

s holdimádó lelkem mélyén

mint a kútnak sötét mélyén

a Hold képe fölragyog, -

s mindig föllebb-föllebb szállva

csillagos szép országába

a Holdvilág mosolyog.

 

Csend van. Reám ereszkedett

valami szent kábulat.

Szemem hunyva, mégis látom

fenn az égi magasságon

a Holdat, s a Had-utat.

Hadak-útján Holdkirálylány

sétál méltóságosan;

fátyolát magával vonva,

mosolyogva bájosan.

 

Itt is, ott is meg-megáll és

megszólít egy csillagot:

- Kaszás-csillag, jó munkásom

van-e máma sok dolog?

Sánta-Katát látom amott

hozza már az ebédet,

Bojtár csillag, Három-király

lesz reá a vendéged.

 

Mit beszélnek még odafenn?

azt én nem is sejthetem.

A királylány ime most a

Göncöl-szekérhez megyen.

Fátyolába burkolózva

szemérmesen beleül.

Beleül.

És a felhők havas útján

lassan lengve elrepül.

Várnai Zseni - Balatoni alkony

 

Az ég a vízre ráhajol

a láthatáron valahol...

az ég a vízzel összeér,

az ég, a víz

gyöngyházfehér.

 

Így látom én fektemben itt
a táj elnyugvó fényeit,
miközben percem elrepül...
az ég, a tó
elszenderül.

Oly nyugodalmas most a táj,
boldog vagyok...semmi se fáj...
tükörsima a Balaton,
sellők énekét
hallgatom.

Gárdonyi Géza - A Balaton

Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.

Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont álmodom s melléje magamat.

Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.

Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont álmodom s melléje magamat.

1894.


Forrás: Gárdonyi Géza versek

Csepeli Szabó Béla - Asszonyarcú nyár

1.

Szép, tiszta égbolt,

asszonyarcú táj:

ma nagyon nehéz elképzelni még,

de földünkre lép végül is a nap,

melyet gyümölcsös örök nyár követ.

Hogy mikor jön el? Nem tudom. De eljön

minden pokol és háború felett.

Már látom Őt, amint

szívünk áradó, nagy folyóin át

homlokunk partfokára ér

s életre szül egy fiút és leányt.

Egy fiút és leányt,

akik szabadok és erősek lesznek,

s végleg kinőve füstből és homályból,

a szegénység és Erőszak Korából,

az értelemnek és a szerelemnek

új, napsütötte világot emelnek

húsunk, vérünk és koponyánk porából.

Az a nyár derűs, asszonyarcú nyár lesz:

felfénylik tőle a Duna, a Gangesz,

s minden folyó és minden tengerek.

Hogy mikor jön el? Nem tudom. De eljön.

Hiszek benne és

eléje megyek.

Mert e hit nélkül elvesznénk e Földön,

mert e hit nélkül

dolgozni, ölelni

felszabadultan, szépen -

nem lehet.

 

2.

Nagy, szőke táj,

szép asszonyarcú nyár:

már látom Őt, amint kilép

elménk forrongó, mély katarzisából,

s tiszta esőkben fürdetve magát,

életté szüli végre a reményt,

a Föld Aranykorát.

 

Ne csüggedj, Atlasz című kötetből (1973)

www.csepeliszabo.hu

P.G Wodehouse - Az időről

 Az idő érzelmi kérdés, nem percek és órák szabják meg a hosszúságát.

 P.G Wodehouse

Babits Mihály - Mily öröm...

"Mily öröm énnekem hogy öröm vagyok én neked."

Régi friss reggeleim - részlet 

Nadler Herbert - Az erdőről

Az erdő papíron csak négy betű, s az olvasótól függ, mit ért rajta; lelki szeme mit lát, szívében mit érez, életéből mire és mennyire elevenen, részletesen emlékszik, amikor ezt a szót elolvassa. Látja-e a fákat, kérgüket, rajta a mohát; lát-e alattuk bokrokat, füvet, páfrányt, vadvirágot, érzi-e az árnyék hűvösségét, a korhadó haraszt szagát, hall-e madárdalt…  

Nadler Herbert