Namkhai Norbu Rinpoche - A valóságról

 

Nem tudunk eltekinteni a valóságunktól

 

Amikor valaki elkezd érdeklődni a tanítások iránt, jellemzően eltávolodik a fizikai világ realitásától, mintha a tanításoknak semmi köze nem lenne a hétköznapi élethez. Ennek a mélyén legtöbbször azt a hozzáállást találjuk, hogy az illető feladja és elmenekül a saját problémái elől, ugyanakkor azt az illúziót táplálja, hogy most majd képes lesz valami olyasmit találni, ami csodával határos módon segít a nehézségeit meghaladni.

De a tanítások mélyen az emberi létben gyökereznek. A testünknek, a fizikai létünknek különböző határai vannak: minden nap ennünk, dolgoznunk, pihennünk kell például. Ez a mi valóságunk, nem tudunk tőle elhatárolódni.  

Dzogchen: The Self-Perfected State

 

~ o ~ o ~ o ~

We can't ignore our reality

Someone who begins to develop an interest in the teachings can tend to distance themselves from the reality of material things, as if the teachings were something completely apart from daily life. Often, at the bottom of all this, there is an attitude of giving up and running away from one's own problems, with the illusion that one will be able to find something that will miraculously help one to transcend all that.
But the teachings are based on the principle of our actual human condition. We have a physical body with all its various limits: each day we have to eat, work, rest, and so on. This is our reality, and we can't ignore it.

 

Dzogchen: The Self-Perfected State
 

Namkhai Norbu Rinpoche

Forrás

Nemes Nagy Ágnes - Paradicsomkert

I. 

Egy szál kövér pipacs lobog,
hol az erdőig ér a rét,
egy szál pipacs, fél-szirmát lekonyítva,
akár a nyúl a fél-fülét.

Itt a határ. Itt reng a páfrány,
míg a karhossznyi sün kilép,
a völgybe innen hempereg le,
akár egy pohos barna-medve,
nem borzolódó, lágy tüskéivel
a homokot szelíden hersegetve.

Lejjebb vad bokrokban a szöllő,
hol törzsre érez, felszökik,
s óriás babérlevelek
közül csüggeszti kebleit.

Úgy ring a zöld, akár a víz,
tömör hullámmal csap a hegynek,
a szirtek lágy hússal remegnek,
csak itt-ott villan ki a lomb
alól a kő, a csont,
és foltos, szaggatott a táj:
kövér, kopár.

S ott lent, hol kitárul a völgy,
ahol fátyol-eres gomolyba
a hőben minden szerte-folyna,
egy sor feszes, mértani-rendü szálfa,
a táj szélén éles fekete szálka,
nem olvadozva-rengve, nem lazulva,
a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja,
s állja a hőt, – közükben
a szeletekre szabdalt végtelennel:

a szálka-fák közt áttükröz a tenger.


*

Hová indulsz te vékony, gyönge-csontú?
Nem hallod-e fejed felett
halkan pendülni az eget –
mint az ezüsthöz koccanó üveg,
bong, bong a bolt – nem hallod-e
a seregélyeket?
Nem látod-e, amint lecsapnak,
rezgését a szőlőlugasnak?
S nem látod-e, amint a fürtből
a csőr alatt kibuggyanó
bogyók sűrű illata füstöl?

Nem érzed-e ott fönn, a mennybeli
fények mögött a mélyebb feketét?
Nagy, suhogó vásznakon rajzolódva
most kezdenek derengeni,
most, most fordulnak új alakzatokba
a kintibb ég halvány jelképei.
Csepp zökkenés: a föld fordulni kezd,
orsózza már, orsózza az időt,
útjára indít minden erjedőt,
mézgás meleggel tapadnak az ágak,
nem érzed-e: átfűlik avar-ágyad,
és széthasadt gyümölcsök közt heversz?
Oly ifjú vagy. Hogy bírod el a vágyat?

Nem félted-e a két szemed?
Fordul az év, takard el, míg lehet.

Nem félted-e a gyönge szád?
Nagyon tapad a szőlő méze rád.

Nem félted-e a válladat?
Az indiánszínű szeplők miatt
olyan, mintha mindig sütné a nap –
nem félted-e, hogy sustorogva rászáll
az őszelő, a súlyos indián-nyár,
s te térdre hullsz és ottmaradsz, lerogyva
egy perzselő foltnyi homokra,
majd felkiáltva hemperedsz be
a vonagló-indás berekbe,
de ott is megmar a növényi láng,
a roppant napban szinte láthatatlan
kék borszesz fénnyel sistergő katáng,
és csontig eszi minden ízedet –

nem félted-e a két szemed?

És ott a Lány. Nem néz reád.
Nem félted-e gyönge szád?
Ő térdig fűben áll, s a zöld
úgy tükrözik a bőrén,
mint a fehér mennyezeten
a kinti, zöld verőfény,
mikor a fákra űl a nap –

nem félted-e a válladat?


*

Aztán alkony.
Nagy, hűvös ég.
Utoljára a felhők felrohannak.
S oly nesztelen csapó sörénnyel,
olyan hasító hegyü fénnyel,
olyan habokkal, torlaszokkal,
oly óriás mozdulatokkal
készülődik a tépett kora-éj,
s oly űzött némasággal, hangtalan,
mint a kimondhatatlan szenvedély.

Lebágyad. Csönd. A hegytetőn
ül mozdulatlan két alak,
két oldalról a hűvös, érdes
fatörzsnek vetve hátukat.

Körül, a síkságból kiszökve
derékig ködben ott lebeg
egy-egy üres, aprócska vulkán.
Holdfényben néma hold-hegyek.
A holdfény egyre élesebb,
s mind feketébb az éjszaka.
Szél mozdul olykor.
S válaszolva
végigrezeg a fuvalomra
fejük fölött a Fa.

II. 

A hűvös pára földre cseppen:
egy angyal jár az éji kertben.
Csuhája a bokrokhoz ér,
sutrálja őket, mint a szél.
Aztán megáll. Embernyi botja
végét befúrja a homokba,
két tenyerét a bot fejére,
támasztja állát a kezére.

Két lomb-szelet közt messze láthat:
a földi téren árnyra árnyat.
S ha lefoszt egy-egy árny-pihét,
alatta újabb árnyalatnyi
temérdek újabb árny szakad ki,
egy óriási vadmadár…

De nem. Elég.
Elég a kép.
Lélegzik egyet. Fullatag
a végtelen árny-zuhatag,
jöjjön helyette más alak,
s látja a földet, mint halat.
Az űr vizéből gömbölyű,
fényes hátát kidugja. Pára
lövell belőle felzihálva,
és képtelenül melegen:
léttelen, jeges vizeken.

– Mi lesz a vérrel? – szólt az angyal –
mely már zubog, hallod, Uram?
Én, aki élek hangtalan,
én, ki haránt-meredeken
fúródom át a tereken,
talptól szemöldökig sötét,
deres szárnyamba burkolózva,
én mit bánom? – de ő, a két
félre hasadt vérjárta forma,
aki e hal, vagy e madár
hátán kapaszkodik, hörög,
csupasz karját nyújtva riadtan,
mézgás-szemű majomkölyök,
s Te úgy nézed, úgy hallgatod,
mint ő az állatot –
Őt mire szántad? – Mire néki
a testtelenből testbe lépni?
Mire gömbnyi szemében úszva
a fenn száguldó esti ég?
a rostra-feszített ostya-vékony
szirom? mire e rothadékony
gyönyörüség?
Mire, ha majd emelkedik,
az emelet, a bakelit?
a cink? a drót? a drótvilágon
mért fennakadni, rongy az ágon,
mire pengén kis-ujjnyi-forma,
acélba-edzett vércsatorna?

Mire a benti boltozat,
a csont alatt?
A halvány idegekkel osztott,
eleven-hálós végtelen:
belülre felrajzolt horoszkóp?
Mire a lét alatti lét?
az állat-rend, a fű-család?
kövek? palák?
Vakítsd meg most! Nőjön vakon!
vagy szórd a szélbe, Fergeteg!
fújd szét, elektron-felleget!
Hiszen tiéd az irgalom –

Így szólt az angyal.
Válla mellett
némán himbált egy bodza-ág,
foszforos fényű tenyerén
tartva derengő illatát –
így szólt, mig földre hullt a hold,
az is kerek, tenyérnyi folt,
így szólt, míg fönt-lent sűrüsödve
szitált a fény a lombközökbe,
s már miljom kartalan, fehér,
világító ezüst-tenyér
hullámlott, miljom cseppnyi mérleg –
így szólt, amíg a lombon át
a tálkák rezgő mozdulattal
latolták már az éjszakát –

Így szólt, s elhallgatott az angyal.

1946-1957

Nemes Nagy Ágnes - Széndioxid

Kilian Schoenberger Photography

Csak a növény a tiszta egyedül,
Nem ismer kategóriát.
S a bűnös széndioxidot
éjszaka mégis ő cseréli át.
Tisztán ragyog reggel az égi sátor
a tölgyek néma megváltástanától.

 

Áprily Lajos - Ámulni még

Ámulni még, ameddig még lehet,

amíg a szíved jó ütemre dobban,

megőrizni a táguló szemet,

mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.

 

Elálmélkodni megszokottakon:

az andezitre plántált ősi váron,

virágokon, felhőkön, patakon,

az azúrban kerengő vadmadáron,

 

a csillagon, ha végtelen terek

hajítják át a késő-nyári égen.

S ámulva szólni: Most voltam gyerek.

S vén volnék már, – s itt volna már a végem?

Major Petra - Báj

 

Mi/nőségét

korlátlan ideig megőrzi

 

Forrás

 

Major Petra

Fodor Ákos - Axióma

 

Szabadság az, 

ha megválaszthatom: 

kitől és mitől függjek.

József Attila - Indiában, hol éjjel a vadak ...

 

Indiában, hol éjjel a vadak
zöld szeme cikkan át a dzsungelen, -
mikor dédapa is kicsi volt még,
élt egy nagy fejedelem.
 

Parancsot adott, büszkét, szigorút:
"Fogjon mindenki szerszámot! Oda,
hol a lombzenére táncot lejt a hold,
épüljön hétszáz ékes palota!"
 

Hétszáz ékes palota közé
kincstárat vasból rakatott
s a napot akarta ráveretni,
mint óriás, tüzes lakatot.
 

Hiába szörnyedt el a nép
s kérlelték vének és papok:
"Ami égi, ne hozd a földre!"
A kapu pántja kérte a napot.
 

Feszült létra a felhő szélihez.
Megbillent az; a létra leszakadt.
Fogtak sasokat könnyü szekérbe.
A hámot szétszedték dalos madarak.
 

S míg sürgött irtózva, serénykedett
a dolgos népek megdöbbent zöme,
kisült a vetés, kigyult a város;
kicsordult a nap lángos özöne.
Mint a zuhatag, hullt alá a tűz.
Állva száradt el a fejedelem.
S a hétszáz palota helyét elfoglalta
az őserdő egy hűvös éjjelen.

Tóth Árpád - Amíg a csókot megtaláltam

Forró és száraz volt az este,

Zengő üvegből volt a teste,

 

S a törleszkedő, illatos fák

Lágy lombja csupa villamosság.

 

Ideges, szikrás alkonyatban

Állottam ifjan és riadtan.

 

És hallgattam, mintha zuhogva

Valami vak malom zokogna.

 

Égő agyam alatt a mélyben

A szívem zakatolt az éjben.

 

A vérem titokzatos árja

Hajtotta bennem muzsikára

 

A vágyakat, forgatva resten.

...Ó, mennyi álom, fény meg isten

 

Dalolt és lüktetett át rajtam!

És közben száraz lett az ajkam,

 

Forró és száraz, mint az este,

S a megváltás csókját kereste...

 

Futottam, félaléltra váltan,

Amíg a csókot megtaláltam,

 

Az első nyirkos, hűvös ajkat

Az első bús férfi-nyugalmat,

 

Az első csöndes, árva szennyet,

S könnyes szemem fölött a mennyet.

Fodor Ákos - Kánikula

 

Búcsúnkat heves
kis zápor siratta meg.
A hőség maradt.

 Forrás: Fodor Ákos olvasóinak oldala

Lackfi János - Hogy engem ismerj

Alexander Milov - Love

Hogy engem ismerj, merülj le, mint mélybúvár,
Matass korallok, tengeri sünök közt,
Ne rémülj, ha itt-ott nyálkás polipok tekeregnek.

Hogy engem megláss, kergetőzz velem végtelen
Vadonban, sosem tudod, melyik fa mögé kushadtam be,
Úgy tűnik, hogy eltűntem, ott leslek szívdobogva.

Hogy engem megérts, polcodon szótárok álljanak
Minden élő és holt nyelvből, minden kitalált nyelvből,
Minden szavamat értsd második, harmadik, negyedik jelentésben.

Hogy engem megölelj, próbálj előbb zuhatagot
Átkarolni, mely csonttalan, és mindig kisiklik
Abroncsaidból, próbálj csúszós halat elkapni kézzel.

Hogy engem megtarts, ingemet szegezd a székhez
Ezer aprószöggel, hajam minden szálát kötözd ki,
Féltéssel, aggódással, figyelemmel, játékkal, szenvedéllyel.

Hogy velem egyesülj, rombold le mérgező közönyöm,
Sziklákat gördíts félre, toppanj a belső várkastélyba,
Ahol magzatpózban egy kisgyermek hever, bújj hozzá, én vagyok.

Forrás

Kahlil Gibran - A folyóról

 

Duna-delta

 

Azt mondják, hogy mielőtt a tengerbe lépne, a folyó remeg a félelemtől... visszatekint a csúcsokra és a hegyekre... a hosszú és kanyargós utakra, amely dzsungeleken és városokon át haladt, és akkor meglátja az óceánt...megretten, hogy oda belépve csak

az örök eltűnés vár rá.

De nincs más út.

A folyó nem térhet vissza.

Senki nem mehet vissza.

Visszatérni lehetetlen.

Nincs más út, a folyó nem fordulhat vissza.

A folyónak el kell fogadnia ősi természetét és be kell lépnie az

óceánba. Csak is az óceánba lépve hígul a félelem... mert a folyó csak akkor érti meg, hogy nem arról van szó, hogy eltűnik és megsemmisül... hanem arról, hogy ő maga lesz az óceán.

Russell Means - Az emberről

Daróczy Csaba

 

Hatéves korom előtt a nagyszüleim és az édesanyám megtanítottak arra, hogy ha minden zöldet eltüntetnénk a Földről, akkor megszűnne az Élet. Ha az összes négylábú lényt eltávolítanánk a Földről, nem lenne tovább Élet. Ha az összes szárnyas lényt eltávolítanánk a Földről, nem lenne tovább Élet. Ha minden rokonunkat, aki mászkál, úszik és a Földön él, eltüntetnénk, megszűnne az Élet. De, ha az összes emberi lényt tüntetnénk el, akkor virágozna az Élet a Földön. Ennyire jelentéktelenek vagyunk.

 

Before I was six years old, my grandparents and my mother had taught me that if all the green things that grow were taken from the earth, there could be no life. If all the four-legged creatures were taken from the earth, there could be no life. If all the winged creatures were taken from the earth, there could be no life. If all our relatives who crawl and swim and live within the earth were taken away, there could be no life. But if all the human beings were taken away, life on earth would flourish. That is how insignificant we are.

 

Russell Means, Oglala Lakota nép

Forrás

Finy Petra - Resurrectio

Dávid Júlia

Hajat soha nem borotválni,
Hagyni, hogy az Üveghegyen túlra nőjön,
Bádogkanalat elhajítani,
Bele az Óperenciás-tengerbe,
A bádogtányért melléje dobni,
Rabruhából szőnyeget szőni,
És azzal repülni a dzsinnek földjére,
Tetoválásra táltos parazsát borítani,
Így égesse ki a fájdalmakat,
Botló lábra griff-karmot növeszteni,
Hogy soha ne szédüljünk meg,
Gyenge kézbe sárkányok erejét adni,
Csontos vállra óriások izmát tapasztani,
Majd jól kihúzni magunkat,
Hamubőrre varázsalma pirosát lehelni,
Üres lelket Szezám kincseivel tömni meg,
Hideg szívünkbe pedig Főnix tüzét lobbantani

És mindent elfelejteni,
És semmit sem felejteni.
 

Finy Petra

Részlet

Kahlil Gibran - Az örömről

 

Gyakorta, mikor megtagadjátok az örömöt magatoktól, csupán félreteszitek azt lényetek egy rejtett zugába.

Ám ki tudja, hogy ami ma elhárítva lenni látszik, nem várja-e meg a holnapot?

Még testetek is ismeri örökségét és jogos szükségeit, és rá nem szedhető.

És a ti testetek a lélek hárfája.

És rajtatok áll, hogy édes dallamot csaltok-e ki belőle vagy lármát.

És most azt kérditek szívetekben: honnan tudnánk megkülönböztetni, ami jó az örömben, attól, ami nem jó?

Menjetek földjeitekre és kertjeitekbe, és meglátjátok majd, hogy a méh örömmel gyűjti a virágok mézét,

Ám a virág is örömmel engedi át mézét a méhnek.

A méh számára a virág az élet forrása, és a virág számára a méh a szeretet követe, és mindkettőjük számára, méhnek és virágnak egyaránt, örömöt adni és kapni egyszerre szükség és boldogság.

Kahlil Gibran - A ​próféta

 

Rumi - Rólad beszéltem...

Alice Mason Artist

 

Rólad beszéltem,

és elakadt tőled szavam.

Megízleltem édes bájod

és minden megszűnt. 

A bűvöletből ocsúdva behúzódtam szívem rejtekébe

és ott

utolértél.

I was talking about You,
You silenced me.
I tasted your sweetness
And everything stopped
Bewildered, I fled to the house of my heart
and there,
You caught me.   

William Butler Yeats - A vándor Aengus dala

 

Kimentem a mogyorósba
- Fejem lángolt a vad tűzben -  

Vesszőt vágtam s lehántottam,
Horgomra egy bogyót tűztem.
Fehér lepkék keltek szárnyra,
Sok lepke csillag ragyogott,
Bogyóm, mit patakba dobtam,
Egy ezüst pisztrángot fogott. 

 

Amikor a földre tettem,
És mentem tüzet szítani,
Valami megzörrent ott lenn,
S a nevem mondta valaki:
A hal egy fényes lányka lett,
Hajában egy almavirág,
A nevem mondta s elszaladt,
Eltűnt a tiszta légen át. 

 

Bár öreg vagyok, s jártam én
Kietlen földön, s dombokon,
De megtudom, hogy merre ment,
Kézen fogom s megcsókolom.
Sétálok a tarka füvön,
S míg áll a világ és terem:
Holdnak ezüst, Napnak arany
Almáit én mind leszedem.

 

Fordította: Rácsai Róbert

 ~ o ~ o ~ o ~ 

The Song of Wandering Aengus

I went out to the hazel wood,
Because a fire was in my head,
And cut and peeled a hazel wand,
And hooked a berry to a thread;
And when white moths were on the wing,
And moth-like stars were flickering out,
I dropped the berry in a stream
And caught a little silver trout.

When I had laid it on the floor
I went to blow the fire a-flame,
But something rustled on the floor,
And some one called me by my name:
It had become a glimmering girl
With apple blossom in her hair
Who called me by my name and ran

And faded through the brightening air.
Though I am old with wandering
Through hollow lands and hilly lands,
I will find out where she has gone,
And kiss her lips and take her hands;
And walk among long dappled grass,
And pluck till time and times are done
The silver apples of the moon,
The golden apples of the sun.

 

Forrás

 

Wass Albert - Mire a fák megnőnek

Ahogy így látta szemei előtt a fákat, elgondolkozott. Mire megnőnek, lombot eresztenek: eltelik az idő, munkával, rendre. S az idővel együtt elmúlik a világ is, ez a zaklatott, békétlen, szomorú világ és a fákkal együtt másik világ nő fel. Aki majd abban a világban él s jár ezek alatt a fák alatt, az békés, szabad és boldog ember lesz megint, mint amilyenek a régiek voltak. Akik olyan fáról szedhették a gyümölcsöt s olyan fák árnyékában pihentek, amit apáik ültettek s nagyapáik, küzdelmes időkben mindig. S arra gondolva, hogy majd akik az elültetett fa gyümölcséből esznek s árnyékában járnak, leszüretelik a küzdelmek árát, amit őseik vívtak a világgal. Így van ez, gondolta, egy-egy nemzedék ültet, fát, eszmét, gondolatot, hogy sok nemzedéknek ne legyen gondja ezzel. Hogy aki azután jön, készen kapjon otthont, hazát, árnyékos kertet, termő gyümölcsöst. S úgy vegye ezt, mint természetes dolgot. Az élet ajándékát, mely ingyen való s a szépségéért cserébe mit se kíván. Még annyit se, hogy gondtalan percében aki a kertet nézi s a különböző fákban gyönyörködik, arra gondoljon: milyen is lehetett az élete annak, aki ezt a dombot kopáran lelte s mit érezhetett, mikor beültette fákkal. Fákkal, melyekről tudta, hogy túlélik őt s a rügyekre akasztott gondolatot fölemelik magasra s átmentik késő nemzedékeknek.

Wass Albert - Mire a fák megnőnek

Czucz Enikő - Cél

 

Állat vagyok, s te is.
Reggel egészen apró,
katicabogár, pocok, kismadár.
Két tenyered összezárt kelyhe –
otthonom.

Délelőtt szabad vagyok.
Nyári napokon napozok a kövön,
gágogok izgatottságomban, ha történik valami,
de mikor a hideg érkezik,
gorombán csapok karmos kezeimmel,
üvöltve mutatom fogaim, ha közeledsz,
te pedig félelemmel telve menekülsz:
föld alá, fel a fára, a legközelebbi levél alá.

El előlem. Lassan, percről percre történik a változás.
Az leszek, aminek látsz: vérre szomjazó vad.

Tekintetem vörösre festi a napot,
alakom megnyúlik, a délután,
a szoruló fény óriássá tesz.
Árnyékom kiissza a vizet, elszívja a levegőt,
akárcsak a túletetett macskák, játékból öl.
A préda csonkolt, nyálas teste
a lábam előtt bűzölög. Bennem jár a szürkület.
Hibáztathat valaki, ha használom a fölényem?

Átváltozásod fordított:
reggel nagy vagy és erős,
védelmező kezed testem köré fűzöd.
A dél harmónia: két egymáshoz simuló test végtelene.
Az olajos délután megijeszt:
a zsugorodást senki sem szereti,
a félelem pedig rebbenékeny ragadozóvá tesz:
canis, akit egy macskaféle is fenyeget. Kivársz.

Éjfélkor visszatérsz hozzám.
Szó nélkül megyünk a tóhoz,
egymás mellett gázolunk.
Akárcsak testünk, terünk közös.
Tisztítson meg az éjszaka hűvöse,
a víz mossa ki a sebeket,
amíg a szellem az időbe dermed,
s a két agancs a távolban
egy rövid pillanatra bokorrá válik.

 

Czucz Enikő

 

Forrás 

Szabó T. Anna - Titkosírás

 

illat aminek nincs neve
megfészkel az emlékezetben
de nem köthető semmihez
mondhatatlan idézhetetlen
az illattal telt pillanat
megállsz egy lélegzetnyire
van valami de nincs neve
emlékszel rá de nincs mire

*
úgy olvasni a jeleket
gyökerek kalligráfiáját
giliszták írását a földben
pockok göcsörtös betűit
avar között a bogarak
kérgen a hangyák verseit
mint őszi erdő talaján
a szimatoló rókaorr

Forrás - Lackfi János oldala

Marianne Williamson - A helyes élet ösvényéről

Tapasztalatom szerint – már amennyire sikerült valamekkora sikert elérnem ezen területek bármelyikén – a helyes élet ösvényén járni csak pillanatról pillanatra lehet. Annak, hogy az életet balfácánként vagy szentként éled, semmi köze a hithez vagy a teológiához - egyedül a személyes hitelesség számít. 

Marianne Williamson - A csodák kora

Forrás