Egy csipkemadár
a kisfiam szeme láttára
csapódik
az ablaküvegnek,
majd zuhan a terasz
hideg betonpadlójára.
Senki más nem hallja
a tompa koppanást,
csak ő.
Rőt villanás.
Egy napsugár, ami
betörhetné
a csillámos ég
szürke tükrét.
Az életben
hányszor lehetünk
tanúi a halálnak?
Dobozt kér.
Kibéleli.
Legyen kényelmes
a puha testnek,
ami alig fér
tenyerében.
A pihés fej erőtlenül
gördül oldalról oldalra,
szemei fénylő
fekete magok.
Azt akarja
segítsek,
csodát akar.
Bármit mondok
örök marad.
Nem úgy a réteges égbolt,
a tölgyfák gyémántos levelei.
Sötétebb napok,
de én megtanultam
az ilyent is dicsérni.
A naptár már csomagolja
az időt az új évszakig.
Öltözünk, és öltöztetünk,
sírunk és siratunk,
eltemetjük halottjainkat.
Ő ezt még nem tudja,
tehát betakargatjuk a madarat,
mesélünk bámulatos reptéről,
elképzeljük csodásan daloló csőrét.
Ő választja a dalt,
és dúdoljuk
újra meg újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése