Minden úgy van teremtve,
hogy szomjazza a fényt.
A semmi kis csíra már
úgy kunkorodik, úgy taszigálja
széjjel a göröngyöket,
hogy sugarak örvényébe
bukhasson ki fejével.
A napraforgó egész arcával napozik,
más virágok éjszakára összezárják
szirmaikat, ha fotonok nincsenek,
akkor ők az egész világra
többé nem kíváncsiak.
Fényben áztatja vad sörényét
a fűz, a tölgy, a bükk,
fénnyel pingpongozik
az ezerkezű jegenye,
a gyümölcsfák fénybe tartják
porontyaikat, hadd gömbölyödjenek
a szilva-, alma-, körtepopók,
a húsos, aprócska testek.
Fényt szürcsöl a föld,
hogy a rejtett járatokban
titkos utaknak vágjon neki az élet,
szőrös, szúrós, zizegő, tekergő
lények fúrják át magukat a sötéten,
betokozódnak, hogy kikeljenek,
kikelnek, hogy felröppenjenek,
felröppennek, hogy utódokat hagyjanak hátra,
utódokat telepítenek, hogy lehulljanak.
És a tenger is izzik, bugyborog
a bolyhos fénytől mámorosan
izzó medúzáktól, lobogó rájáktól,
villogó halrajoktól, csak az élőlények
töredéke törődött bele abba,
hogy a föld vagy a víz felkutathatatlan
mélységeiben beérje a valahogyan
odaszüremkedő pár kósza sugárral.
Mert maga a világosság az,
aki a világba jött, és aki egykor mindent
szeretete szikráiból teremtett.
Akire szomjas minden létező.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése