A világ csak egyre árad:
élvezzük, amit az ár ad.
Özönlik, zúdul és ömlik:
a világ egyre örömlik.
Eső zuhog, harmat szárad,
ragyog a nap, vihar támad,
érzi vad erejét bárki
aki az ég alá áll ki.
Része vagyunk az egésznek,
egésze vagyunk a résznek,
magunk magja nem múlik el,
újra fogan, újra kikel.
Kel a bánat, kel az öröm,
örökösen zúg az özön,
folyik öröm, folyik bánat,
a világ csak egyre árad.
Aki csak a fénybe kifekszik mossa az áradat pőrén.
Aki csak a vízbe beúszik villog az áram a bőrén.
Ereje a hold meg a csillag, a tűz meg a jég, meg a szél meg a zápor,
örökösen zúg, telik, árad és újra kirobban a magvak, a magma vad öröme magától.
Ez a világ mienk marad:
emel, sodor az áradat.
Hullám támad, aláhullik:
ez az erő sosem múlik.
Sosem múlik, mindig telik,
ha lehullna, felemelik,
emelkedik az egekig,
mindig múlik, sosem telik.
Vagyunk vad tenger tajtéka,
vagyunk holdon föld árnyéka,
vágyunk parázs, tűz és szikra,
mi vagyunk a titkok titka.
Örök láng és örök gyúlás,
nem fog rajtunk semmi múlás,
tűzön nem fog űr sötétje,
nem alszik ki csakazértse.
Árad a víz, árad a fény,
most is, mint a legelején,
hunyt szem mögött ragyog a nap!
Végül csak az öröm marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése