Sok van ’mi időtlen ...

 

Sok van ’mi időtlen és körülvesz,

érzések kavalkádja emberré tesz.

Szerelemtől táguló szívekkel,

pillanatokká múló évezredekkel.

(…)

 

Kákosy László (szerk.): A gyönyörűség dalainak kezdete

Óegyiptomi szerelmes versek

 

Henry David Thoreau - A barátokról

Barátok... azok, akik táplálják egymás reményeit. Nekik egyformán kedves a másik álma.

Friend[s] (...) cherish one another`s hopes. They are kind to one another`s dreams.

Henry David Thoreau - A Week on the Concord and Merrimack Rivers

Csukás István - Nyárutó

Lassan véget ér a nyár.

Rézsút súrolja a napfény a kertet, hónalj-árnyékot

növeszt a leveleknek, a mézarany parkettán elömlik

a nagyszoba hátsó faláig, a fehér tükörben tűnődve

visszadereng: örök hófalról az örökös napfény.

Tudjuk, de még nem törődünk vele, látjuk, de még másfelé

nézünk, az út közepén túl, a nyár közepén túl,

de már hibátlanul együtt, mint a szél és a lomb.

Darázs reszket és elélvez a gyümölcsillatban, édes, édes ősz jön,

felhangolt idegeket zsongató, érett ízeket kortyoltató.

Szemedből visszatükröződik az arcom, szívedből visszatükröződöm,

így teljesedek be, szelíden megérve immár az örömre,

ámulva és önfeledten reszketek a mosolyodban;

hát köszönöm, hogy vagy, hogy lélegzel, hogy jársz-kelsz,

hogy ajtót nyitsz, hogy öltözöl, hogy vetkezel,

hogy megfelezed minden percem, szívverésünkkel bedobogjuk az időt,

s vígan megszökünk belőle egy-egy kielégült órára,

visszarepülünk kamaszkorunkba angyalizmokkal,

s boldogan érkezünk meg újra s újra magunkhoz az ismerős úton.

És köszönöm, hogyha kell, csak úgy vagy, mint fehér falon

visszaderengő napfény, hogy ne féljek nagyon a papírra hajolva,

önkéntes, divatjamúlt őrszem, meg ne pucoljak s el ne vaduljak,

pofámon sörtét növesztve ne vicsorogjak, higgyem a nagyobb erőt,

a nagyobb hatalmat, a szelíden mosolygó ikonon a nyár végi aranyglóriát.

Alacsonyabban jár a nap, óriásira nagyítja az árnyékunkat,

s kivetíti, hová, milyen falra, milyen bohóckodó ugrabugra lesz

egyszerű mozdulatainkból, milyen hörgés lélegzésünkből,

milyen zuhanás ölelkezésünkből – kifordít önmagunkból ez a szörnyű

távlatú árnyjáték, hát köszönöm, hogy úgy élünk, mintha nem vennénk észre,

és hogy életünk mégis a miénk!

 

Forrás

Gyurkovics Tibor - Arc

Bejön egy arc és nem megy többet el.

Egészen behajol a képbe.

Tapogatózó ujjunk alatt ver

a homlok érverése.

 

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.

Nem néztük jól meg az ablakkeretben.

De tarkójára tűz a nap

és értjük őt már egyre fényesebben.

 

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.

Szabálytalan az orra, szája,

de közelebb jön és pontosan

kirajzolódik minden vonása.

 

Mert hátulról kap megvilágítást,

hogy fölragyogjanak könnyű ujjai.

Bejön, leül, levetkezik.

És nem tudjuk már elbocsátani.

Pilinszky János - A nap születése

Sokáig csupán csillagok lakták az égbolt magasát. Pislákoló fényükben a világ sokáig élt örök árnyékban, ezüstszín gyászruhában. A sötétségben ezidőtájt nagyon egyedül vándorolt a föld. Csupán kik egymás közelében laktak, társalogtak egymással, közbe-közbe félálomba merülve, vagy akár az egész telet átaludva, mély álomban és szomorú magányban. A különféle állatok alig ismerték egymást, és az ember hallgatagon ült kunyhója előtt. A felhők vaktában bolyongtak, mint elszabadult bárkák a vizen, s a madarak semmit se tudtak a szárazföldek többi állatáról, se a tengerben fürdőző halakról. Hasonlóképpen a virágok se látták egymás színét, egymás ruháját, köznapi és ünnepi öltözékét. A tavaszi és nyári záporok nem tudták, hova hullanak, és hasonlóan a hópelyhek, a tél fehér gyönyörüsége hamuesőként érkezett a földre, és ott is szürke és sötét maradt. 

Ekkor történt, hogy számos csillag elhatározta, összefog, hogy apró fényeik közös nagy fényességet varázsoljanak. El is indult vagy ezer csillag egymásfele. Ezer irányból, ezer úton ezernyi csillag elindult a sötétség pereméről, hogy az égbolt tátongó közepén közös ragyogást alapítsanak. Hosszú utat tettek az égbolt elhagyatott fekete féltekén, de végül is nagy boldogan egymásba olvadt mind az ezer csillag, gyönyörű és egyetlen fényességben. Ezer csillagnak közös fészke: így született meg a kerek nap, az ég csodája, s vette kezdetét a világosság első ünnepélye. Ünnep volt ez, valódi ünnep! A tenger hullámai most először láthatták meg a tengerpartot, e hosszú-hosszú kikötőt, hová a tenger szakadatlanul befut - akár egy végtelen hajóraj - gyönggyel megrakott hullámaival. Megkezdődött tehát az ünnepély, az első nappal ünnepélye, a világosság kerek, óriási és eddig szem-nem-látta asztalánál. 

Rendre érkeztek a vendégek. Legelsőnek a levegő szellős, fényes, földig érő palástban, együtt az öreg égbolttal, aki - ha lehet - még hatalmasabb palástot hordott roppant vállán, lába körül gondosan igazgatva azúrszínű, méltóságos redőit. A harmadik felséges vendég a tenger volt. Ezer hulláma, akár egy sortűz, úgy dördült meg, mikor mezítláb földre lépett, ahogy a víz mindig is mezítláb jár, legyen folyó vagy hóesés, eső vagy akár tenger a neve. Ki következett ezután? Az erdő. A nagy erdők és kecses ligetek. A fák, zöldellő levélöltözékben, rokon nyelven susogva a szelekkel, az égbolttal s mindenfajta vizekkel. Az ötödik vendég kisebb csoport. De annál szebb. A virágok családja. Merengő szemmel foglaltak helyet a napvilág ünnepi asztalánál. Valamennyien hallgatagok voltak, de színük annál ékesebb. Kék, sárga, hófehér nyelven beszéltek, fejükkel sűrűn bólogatva hozzá. A füveknek az asztalvég jutott, de semmivel se kevesebb a fényből, az általános vigasságból. Aztán jöttek az állatok, nagy rajokban a madarak, a fürge ló, a hűséges kutya, erős oroszlán, sárga tigris, törékeny őz, darazsak fellege. Ki tudná valamennyit fölsorolni! Közben a nap, az ünnep ragyogása a tetőpontra hágott. S ebben a fényességben, bár utolsónak érkezett, egy sudár ifjú és egy szép leány - az ünnepély királyi párjaként - az asztalfőn foglalt helyet, örömére a többi meghívottnak, az asztalvégre húzódott füveknek, a kékpalástú égnek és a mezítlábas tengernek meg a virágoknak, erdőknek, ligeteknek. Úgy érezték mindannyian: a delelő nap gyermekei ők. Kedveltjei a fényes ég most született birodalmának. 

Ámde hirtelen, a világosság kristálylépcsején, a ragyogás bejáratában, magányos árnyék tűnt fel, s éhesen az ünnepség asztalához osont, a vendégek lábához kuporodva. Senki se törődött vele. "Egyék, lakjék jól - gondolták magukban -, ha másból nem, a fény lehulló, asztal alá gurult morzsáiból." De aztán, ahogy telt-múlt az idő: újabb árnyékok lopakodtak, bújtak az aranyszín abrosz alá. "A sötétség gazdátlan ebei" - szólalt meg a nagylelkű tenger. "Ma mindenki kedvére ehetik, részesülhet a boldogságból. Ki irigyelné tőlük a lehulló morzsát, mely után más úgyse hajol le?" Igaz. De később egyre többen s többen jelentek meg a bejáratban, s végül elállták már a nappal kapuját. Hívatlanul mind számosabban vegyültek el a vendégek között, s amire azok észbekaptak, több volt az árnyék, mint a fény. Az egyik árny kicsiny volt, mint a gyermek, sőt kavicsnál is alighogy nagyobb. A másik viszont, mint égi lajtorja, olyan magas. Mezítelen az egyik, a másik földig érő, állig gombolt posztókabátba burkolózott. Az újszülött nap pislákolni kezdett, mintha füst lepte volna erejét, s az elébb még oly víg vendégsereglet most megriadt és szinte menekült. A székek ledőltek, az asztal földre borult, s a nagy tolongásban az aranyabrosz is porba merült. Először a füvek hagyták el a vendégséget, s utoljára a tenger és a méltóságos égbolt. Az ifjú emberpár maga maradt az egyre hatalmasabb éjszakában. De a fiú nem rettent meg szivében. Szelíden átölelve kedvesét, ily szavakat intézett a világhoz: "Ne féljetek, tengerek és virágok, ne féljetek, állatok és füvek, az újszülött nap nem halott, csak megpihen, hogy holnap újra keljen, új erővel, megújult ragyogással." 

Ezen az első éjszakán azonban senki se hunyta le szemét, se fű, se fa, se szél, se tenger. Mindenki várt, mindenki várta, vajon igaz, hogy visszatér a nap, amint ifjú királyuk megigérte? S amikor reggel palotája kristálytermében fölébredt a fény, s hosszan nyújtózva éledezni és emelkedni kezdett - hirtelen olyan ujjongás fogadta a földön, nagyobb, mint az első nap öröme. Mert akkor már tudhatták mindenek, hogy azután az éjszaka csak álom, amit a fénylő valóság követ. 

 

Forrás

Emily Dickinson - Tollas kis jószág a remény

Tollas kis jószág a remény,
Lelkünk ágára ül,
Fújja szövegtelen dalát,
És sosem némul el,

S legjobban orkánban hallani:
S ugyan ádáz vihar,
Mit túl nem zeng e sokakat
Melengető madár.

Fagyos földön hallgattam őt
És távol tengeren,
De tőlem morzsát sose kért
Végínségébe sem.

Fordította: Tótfalusi István 

~ o ~ o ~ o ~

Hope is the thing with feathers

“Hope” is the thing with feathers -

That perches in the soul -

And sings the tune without the words -

And never stops - at all -

And sweetest - in the Gale - is heard -

And sore must be the storm -

That could abash the little Bird

That kept so many warm -

I’ve heard it in the chillest land -

And on the strangest Sea -

Yet - never - in Extremity,

It asked a crumb - of me.

Forrás

Szesztai Zsuzsa - Versbe zárt szavak

 

(Márai Sándor: Ámen című versére)

 

Reggeli napfény az ágy melegében.

Kisimult arcok a gyűrött párnán.

Az indulás és az érkezés. Valahová.

Terebélyes diófa a kert ölében.

Kettesben. Borospohár a kézben.

A szisszenő gyufa, a gyertya lángja.

A könyvben a szavak és a csendek.

Ahogy szája szeglete mosolyra szaladt,

Szemével ölelt. Szememben könny fakadt.

 

Szesztai Zsuzsa

Forrás

Paeli Suutari - Most megállunk ...

Ha túl sok fájdalom és öröm ér egyszerre, és ebbe belefáradtunk, akkor erre egyes indián törzseknél ezt mondják: most megállunk és megvárjuk a lelkünket, míg utol nem ér.

Paeli Suutari - A ​Suutari-levelek

Pina Bausch - A mozgásról

Nem érdekel, hogy az emberek hogyan mozognak. Az érdekel, hogy mi mozgatja őket.

I'm not interested in how people move but what moves them.

Pina Bausch

Szabó T. Anna - Bennünk a tenger

Nézni egy képet. Sík, szélcsendes tenger.
Fénylő és fény-elnyelő felület.
Tiszta erő. De mélyén ott derengnek
villanó halak, növények, kövek.

Alatta élet, lélek és titok.
A felszín, ahogy rögzíti a szem,
csupa egyensúly. De amit kifog
a tekintet a mélyből: képtelen.

Végtelen rétegek, áramlatok,
rétek remegnek, lélegzik a fény,
cápák és algák, virágállatok:
emulzióban milliónyi lény.

A foghatatlan lélek tánca ez
a hártya mélyén, síküveg alatt.
Mindent megad és mindent elfedez.
Mindent állít, mert semmit sem tagad.

Bennünk a tenger. Keleti Éva mai születésnapjára írtam az imént, szeretettel.

Ehime Ora - A fájdalomról

Fel kell ébresztened a benned lévő mély fájdalmat és egy olyan helyet találni neki, ami nem a testedben van. Hadd éljen a művészetben. Hadd éljen az írásban. Hadd éljen a zenében. Hagyd, hogy feleméssze az, hogy fényesebb kapcsolatokat építesz. A tested nem koporsó, hogy eltemesd bele a fájdalmadat. Tedd máshová.

You gotta resurrect the deep pain within you and give it a place to live that’s not within your body. Let it live in art. Let it live in writing. Let it live in music. Let it be devoured by building brighter connections. Your body is not a coffin for pain to be buried in. Put it somewhere else.

Ehime Ora

Kun Magdolna - Anyámra gondolok

Anyámra gondolok, és titkolt magányára,
mit sosem éreztetett, csak a szíve fájta
azt a szó-nélküli, végtelen nagy csendet,
mit az elhagyatottság bánata teremtett.

Bocsáss meg Anya, hogy nem éreztem át
jóságos lelkednek mi sírja gyászát,
és mitől fénylett szemednek ráncos szeglete,
mikor arcodhoz simult a féltés tenyere.

Most már tudom Anya, milyen lehetett
hazavárni, s átölelni azt a gyermeket,
ki minden egyes múló napján töretlen hitte,
hogy téged nem ér el a halál megváltó keze.

Victoria Erickson - A kapcsolódásról

A beszélgetés nem azonos a kapcsolódással. A kapcsolódás mögött energia és áramlás van.

Folyók a hallható, látható felszín alatt. 

Talking isn't the same as connecting. Connecting has energy and flow behind it. 

Rivers beneath the surface what is heard. 

Forrás

Petőfi Sándor - Lennék én folyóvíz

Lennék én folyóvíz,
Hegyi folyam árja,
Ki darabos utját
Sziklák között járja...
De csak úgy, ha szeretőm
Kis halacska volna,
Habjaimban úszna föl s le
Vígan lubickolva.

Lennék vad erdő a
Folyó két oldalán,
Fergetegekkel a
Harcot kiállanám...
De csak úgy, ha szeretőm
Kis madárka volna,
Bennem ütne fészket és ott
Ágamon dalolna.

Lennék váromladék
A hegy legtetején,
Bús pusztulásomat
Venném csak könnyedén...
De csak úgy, ha szeretőm
Ott a repkény volna,
Elnyuló zöld karjaival
Homlokomra folyna.

Lennék kicsiny kunyhó
A rejtett völgybe' lenn,
Eső-vágta sebbel
Szalmafödelemen...
De csak úgy, ha szeretőm
Bennem a tűz volna,
Tűzhelyemen lassacskán, de
Nyájasan lobogna.

Lennék felhődarab,
Összetépett zászló,
A vadontáj fölött
Fáradtan megálló...
De csak úgy, ha szeretőm
Az alkonyat volna,
Búshalovány arcom körül
Pirosan ragyogna.

Lao-Ce - Van türelmed megvárni ...?

Alice Mason - Mermaid and Gold Moon

Van türelmed megvárni
Amíg az iszap leülepszik és a víz tiszta lesz?
Tudsz mozdulatlan maradni,
Amíg a megfelelő cselekedet magától felbukkan?

Do you have the patience to wait
Till your mud settles and the water is clear?
Can you remain unmoving
Till the right action arises by itself?

Bob Proctor - A változásról és a választásról

  

Te magad vagy életed egyetlen valódi problémája; és a megoldás is. A változás elkerülhetetlen, de a személyes növekedés választás kérdése.

 

You are the only problem you will ever have and you are the only solution. Change is inevitable, personal growth is always a personal decision.

 

Bob Proctor