Anyámra gondolok, és titkolt magányára,
mit sosem éreztetett, csak a szíve fájta
azt a szó-nélküli, végtelen nagy csendet,
mit az elhagyatottság bánata teremtett.
Bocsáss meg Anya, hogy nem éreztem át
jóságos lelkednek mi sírja gyászát,
és mitől fénylett szemednek ráncos szeglete,
mikor arcodhoz simult a féltés tenyere.
jóságos lelkednek mi sírja gyászát,
és mitől fénylett szemednek ráncos szeglete,
mikor arcodhoz simult a féltés tenyere.
Most már tudom Anya, milyen lehetett
hazavárni, s átölelni azt a gyermeket,
ki minden egyes múló napján töretlen hitte,
hogy téged nem ér el a halál megváltó keze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése