Petőfi Sándor - A csillagos ég

Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén,
És merengve nézem a sötétkék eget;
Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény
És koszorú gyanánt övezi fejemet.
Megfürösztém lelkem e sugárözönben,
Lemosott magáról minden földi szennyet,
S most ujjászületve a magasba röppen,
S keresi a mennyet;
 

Alszik az egész föld; mély és csendes álma,
Egyetlen halk dongás érinti fülemet,
Tán mellém valami kis bogárka szálla,
Vagy távoli folyam harsogása lehet,
Vagy még távoliabb felhők mennydörgése,
Mely, míg hozzám ér, ily parányivá törpül,
Vagy talán lelkemnek himnusz-éneklése
Le a csillagkörbül.
 

Szállj, lelkem, oh szállj az égitestek között,
És pillants keresztül rejtelmök fátyolán,
Melyet az istenség titkos ujja szövött...
Bölcsességből-e vagy csak szeszélyből talán?
Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon,
És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett,
Azután röpűlj le hozzám gyors szárnyadon,
Hadd beszéljek veled;
 

Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet?
S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi?
Áll-e az a kemény, szigorú itélet,
Amely jutalmat oszt és boszúját tölti?...
De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én,
Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem:
Vannak-e ott szívek és a szívek mélyén
Lángol-e szerelem?
 

Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda,
S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok,
De ha a szerelem föl nem kísér oda,
Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok!
Ugy szebb a föld minden búbánata mellett,
S enyésszem el, ha a sírba fognak tenni!...
A szerelem mindent pótol, s a szerelmet
Nem pótolja semmi.
 

Szatmár, 1847. augusztus

Hej, tulipán, tulipán...

Hej, tulipán, tulipán,
Teljes szegfű, szarkaláb,
Tele kertem zsályával,
Szerelemnek lángjával.

Nyisd ki rózsám kapudat,
Hadd kerüljem váradat,
Rózsafának illatja
Az én szívem biztatja. 

 

Szabadi Andrea énekel

Hermann Hesse - A menedékről

Kamala vagy, senki más, és valahol mélyen csend és menedék van benned, ahova életed bármely órájában visszavonul hatsz, és ahol otthon érezheted magad [...]. Kevesen vannak, akik erre képesek, pedig mindenkié lehetne ez a tudás.

Within you there is a stillness and sanctuary to which you can retreat at any time and be yourself.

 

Hermann Hesse - Sziddhárta

 

Forrás

Tompa Mihály - A fehér liliom

Lelkemben titkos sejtelem van,
- Jövőre, multra? Nem tudom! -
Hogy hajdan én virág valék már,
Vagy egykor azzá változom.

Fehér liljom valék, ha voltam,
Mielőtt szívem dobogott;
Fehér liljom leszek, ha lészek,
Midőn már szívem nem dobog.

Oh mert én e csodás virágot
Mesés ábránddal szeretem!
Halvány ködből palástot öltvén
Magára késő éjeken:

Azt gondolom, mindjárt felém fut,
Egyszerre keble, karja lész,
Titkot, szerelmet súg fülembe
Oly édes hangon, mint a méz.

Ha csengő lélek él az ércben,
S a kis pataknak van szava:
Nem titkos nyelv-é a virágok
Halálig tartó illata?

Reám, a liljom- s illatának
Elbűvölő hatalma van;
Tudom: ha egy szálat letörnék,
Beteg lennék halálosan!

Szent természet! ha visszavészed
A port, melyet most viselek;
És új alakban szűl meg újra
Végetlen titku kebeled:

Ne légyek én sokáig élő
Cser, zöld fenyő az ormokon,
Egy szép tavaszt viruljak át csak:
Legyek fehérlő liliom!

Hamvas Béla - Az átlépésől

 Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság... a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.

Silentium, Titkos jegyzőkönyv. Unikornis

 

Csillagom, révészem

Csillagom, révészem
vigyél által a vízen
Szerelmem ott lészen
hol vélünk vagyon az Isten

Csillagom, révészem
viszen által a vízen
Szerelmünk itt lészen
hol vélünk vagyon az Isten

Csillagom, révészem

Szabadi Andrea

 

Srí Ramana Maharsi - Az erőről

Amy Judd

 

Az ember legnagyobb tévedése, ha azt gondolja, hogy ő természettől fogva gyönge vagy rossz. Minden ember igazi természete isteni és erős. Ami benne gyönge vagy rossz, az csak szokásaiban, vágyaiban és gondolataiban áll, de nem benne magában.

 

Srí Ramana Maharsi

 

Forrás

 

William Blake - A tavaszhoz

Óh harmatosfürtü, ég angyala,
A reggel tiszta ablakain át
Tekints nyugati szigetünkre, mely
Kórusban zengi jöttöd, óh, Tavasz!

A hegyek beszélik s a figyelő
Völgyek hallják; vágyó szemünk a te
Tündöklő sátrad lesi: gyere már
S tedd tájainkra szentelt lábodat.

Jöjj Kelet dombjairól, s szeleink
Hadd csókolják illatos köntösöd;
Lehelleted hív; szórd gyöngyeidet
Földünkre, melyet szerelmed emészt.

Óh, ékesítsék drága ujjaid;
Verje keblét csókod zápora; tedd
Arany koronád bús fejére, hisz
Szerény kontyát teérted tűzte fel!

Fordította: Szabó Lőrinc

William Blake - A tapasztalás dalai (válogatott versek)

William Blake - Az élet öröméről

Minden szent, mi él, az élet életnek örül.
Mivel az édes örömnek lelkét nem fogja szenny. 

For everything that lives is holy, life delights in life;
Because the soul of sweet delight can never be defil'd.

William Blake - A prophecy / Jövendölés (részlet)

Fordította: Tóth Eszter

Reményik Sándor - Nagypénteki szertartás

 

Ágyam fölött, a feszület fölött

Karácsonytól egész Nagypéntekig
Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.
(Ó, szelíd dísz, - ó, vad nyomorúság!)
Hű zöldje végül mégis elkopott
Lett ő is szikkadt, aszott kis halott.
Éreztem: nálam tovább nem marad
Nem bírja lelki szárazságomat,
S egy durvább illetésre szertehull.

De nem ily halált szántam én neki.
A kemencében énekelt a tűz,
Zsoltároztak a lángok lelkei.
A száraz ágat helyéről levettem,
Vigyázva, ahogy halottat viszünk, -
S a tüzes kemencébe bevetettem.
Nagyot lobbant, - és színes lett a láng.

Erdők nagyságos tömjén-illata
Elborította rögtön a szobát.
A száraz ágból kiröppent a lélek,
Jöttek adventek, - karácsonyok, - évek,
És hittem én is: hátha mégis élek...

Nagypéntek volt, a fűz már ideadta
Barkáját kedves kéz által nekem,
Hogy a szent főnek új dísze legyen.
Az ólomszínű éji ég alatt
Langyos, ébresztő áramlat haladt,
És gyermekkorom ölén, a hegyen
Rügyet bontott a borostyánbokor.

Lackfi János - Ne viccelj, Júdás...

 

Ne viccelj, Júdás, miért is mondanám,

hogy hozzám ne érj,

te rohadék, szájon váglak,

kígyót melengettem a keblemen?

Inkább azt mondom, gyere, ölelj meg,

most ez az egyetlen biztos hely neked

az ismert univerzumban.

Mindenhol máshol

senkiházinak fognak tartani,

akár mert a tanítványom voltál,

akár mert elárultad az igaz vért.

Ne félj, nem pátyolgatom a bűnödet,

nem mondom, hogy incifinci, aprócska

hibácska, nem is olyan nagy dolog,

hát hiszen valaki úgyis elárul,

kellett egy rosszfiú a megváltásba,

ez is csak meló, ha nem vállalod,

elvállalta volna más.

Nem bizony, kezemben a szórólapát,

mellyel megtisztítom szérűmet,

jogom van rendet és tisztaságot

csapni ember és Isten ügyeiben.

Csak nekem a rend mást jelent,

mint nektek.

Bőgjél nyugodtan, mint egy taknyos

kölök, nekem ez rendben van.

Ismételgesd önkívületben,

hogy egy utolsó szemét vagy,

nem érdemled meg az életet, ez is oké.

Viszont ha már eléggé beleélted magad,

dőlj a keresztemre nyugodtan,

ide, a vállamra,

nem is sejted, mennyien használják

tutajnak, hordágynak, taligának,

evvel furikolom itt a világ összes vétkét,

miért pont a tiéd ne férne fel…

Csak a fáktól tartsd távol magadat,

nem az összestől, csak a halál fájától,

mert annak gyümölcsei szépen fellógatott,

rothadó tetemek,

félő, hogy te is egy leszel közülük,

ha kilépsz a megbocsátó

szeretet hatósugarából.

 

Forrás: János FB oldala

A legnagyobb ajándékról...

  Cameron Gray

Ha fel akarod ébreszteni az embereket, ébreszd fel magad. Ha csillapítani szeretnéd a szenvedést a világban, kötelezd el magad amellett, hogy megtalálod a gyógyulást és a békét magadban. A legnagyobb ajándék, amit a világnak felajánlhatsz, valójában saját magad átalakítása.

If you want to awaken all of humanity, then awaken all of yourself. If you want to soften the suffering in the world, then commit yourself to do 'the work' to find healing and peace within yourself. Truly, the greatest gift you can offer life is that of your own self-transformation.

Wild Woman Sisterhood

William Worsworth - The Daffodils

 

Táncoló tűzliliomok (Szabó Lőrinc fordítása)

Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.

Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.

Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, –
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, – néztem, – nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;

mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.

 

Mint kóbor felleg, egymagam (Szabó. T. Anna fordítása)

 

Mint kóbor felleg, egymagam

kószáltam dombon-völgyön át,

mikor láttam a színarany

nárciszok hullámzó sokát.

A tó partján, a fák alatt

szélben borzongó szirmokat.

 

Szikráztak, mint a csillagok

tündöklő Tejút tömegén,

az aranymező úgy ragyog:

az öböl partja csupa fény.

Ezer meg ezer, tízezer,

és mind bólongó táncra kel.

 

Táncolt a tó, de ritmusát

virágözön lüktette túl,

ily édes örömöt ha lát,

még a költő is felvidul.

Csak bámultam, nem sejtve még

az ajándék természetét.

 

Mert most, ha lustán heverek

vagy mélyen elgondolkodom,

betöltik belső szememet.

és rést ütnek magányomon,

érzéki szívem fellobog:

a nárciszokkal táncolok.

 

 

 

The Daffodils

I wander'd lonely as a cloud
That floats on high o'er vales and hills,
When all at once I saw a crowd,
A host, of golden daffodils;
Beside the lake, beneath the trees,
Fluttering and dancing in the breeze.

Continuous as the stars that shine
And twinkle on the Milky Way,
They stretched in never-ending line
Along the margin of a bay:
Ten thousand saw I at a glance,
Tossing their heads in sprightly dance.

The waves beside them danced, but they
Out-did the sparkling waves in glee:
A poet could not but be gay,
In such a jocund company:
I gazed – and gazed – but little thought
What wealth the show to me had brought:

For oft, when on my couch I lie
In vacant or in pensive mood,
They flash upon that inward eye
Which is the bliss of solitude;
And then my heart with pleasure fills,
And dances with the daffodils.

 

 

Forrás