Vlagyimir Viszockij - Az érzés, mint a hajó...

 

De tudnod kell: Az érzés, mint a hajó,

Hosszan lebeg, míg fel nem ismered,

Hogy a "Szeretni" ugyanaz,

Mint "Lélegezni" és "Létezni".

Viszockij

 

Szabó Lőrinc - Fenn és lenn

Óh, izgalmak rokonsága! Vakít

a roppant hő, olvadt anyagait

keveri benne, ércet, salakot

együtt lazít a legfőbb láz, s ahogy
a napban a szárnyrakelt elemek,
test s lélek egy káprázatban lebeg,
testben-lélekben egy isten. Soha
nem tudtam én, később se, micsoda
erők fújtak rám, s vittek, tollpihét,
és hogy annyit magyarázkodtam, épp
a zavar tette, a rémület, a
csodálkozás: az Egy alázata
a sokba, szennybe, le, s a Szellemé,
s az ő kiváltsága az ég felé
röppenni megint, tisztán, fényesen,
hogy keveredjék a fenn és a lenn:
szent minden csók és minden őrület,
ha végtelen vágy tölti a szivet.

Louisa Thomsen Brits - Az igazi menedékről

Az embereknek egymás oltalma ad igazi menedéket.

 

Louisa Thomsen Brits

 

Jékely Zoltán - Virágének, I

 

Virágénekkel virágtalan erdőn
hívogatok valakit, aki nem jön.
Gyönyörű ősz! Rezes, szomorú fák:
ismerem, érzem a színek szagát.
Tavasszal mért nem tudtam énekelni?
Sok-sok keserű könnyet kelle nyelni.
A sors kegyes volt: megadá nekem,
rozsdás lantom ősszel pengethetem.
S hogy pengetem, az nincsen koldulásból,
nem tennék én ilyet se most, se máskor;
mégis koldusnak néz a fa, a szél:
hull kalapomba az arany levél…

*

Fekete asszony, szép mindentudó,
ezernyi-szirmú, bársonyszirmú rózsa,
időkbe néző, messze gondoló,
akinek bölcs halál lehet a csókja,
ha mindent tudsz s minden mélyére látsz,
mért nem látsz engem itt,
a nagy cserfák alatt, egyedül, egyedül!

Úgy feküszöm a nagy törzsek tövében,
mint a többi földhözvert levél.
Pedig a völgyek szárnyalásra hívnak,
nagy suhanásra, hadd vigyen a szél,
vigyen az őszi szél el házadiglan!

(Kívángatom, mondogatom,
de közben érzem
halálos erjedésem,
avarrá-válásom a pázsiton.

Nagy érzés: szép halál lehet
a lombok lassú földbeköltözése
és soha fel-nem-ébredése;
az ősz, az ősz a legsunyibb halál:
meghalsz s hinnéd, már fel is támadál.)

*

Micsoda hervadt, lágy napsugarak!
Régi csókok, puszis nagymama-csókok.
Mint lüktető, perzselő nyári nap,
olyan lehet, fekete asszony, a csókod.

Tudod-e, hogy igazi nagy szerelmet
őszi erdőn a legszebb kezdeni?
Nincs nagyobb csók, mint amelynek
váltását ezer halál lesi.

*

Mért nem vagy itt? Mért nem vagy itt?
Kérdezgetem, mondogatom,
és magam azzal vigasztalgatom,
hogy e hiány gazdag hiány:
Ki nagyobb úr a domb oldalán,
mint én, akit
– ha jössz – talán
egyetlen csókod Krőzussá segít?

Az erdőn nincs virág,
madárka sem kiált, de én,
bús remete,
mégis hívlak ide
és úgy vágyom reád,
mint egy szegény diák.

Pema Chödrön - Az igazságról

 

 Az igazság, amiben hiszel és amihez ragaszkodsz, teszi elérhetetlenné számodra, hogy megtudj valami újat.

Pema Chödrön

Petri György - Improvizáció

Lágy szürke csillogás
eső-dorombolás
a költői elem
mély s mélyebb értelem
Egy lehetséges nő
egy lehetséges férfi
megy az esőben
megáll az esőben
És ennek az esőnek
dióhéj-ropogása
talán a búcsulárma
talán a moccanó
új szándék bizalmasa
Vannak oly kicsi bisztrók
kerítő keskeny utcák
ilyesmi előfordul
Lehetett volna
de nem így történt
A lehetséges férfi
a lehetséges nővel
egy kirakat előtt
egy templomtéren
Az esőben galambok
ahol sorvadó lombok
Tükör testük kinyújtja
összegyűri
egy autóorr
lassú elfordulása
Ilyen délután ilyen
allegretto esőben
amikor minden szürke csillog
akármi megtörténhet
Efféle ősz lágy
leves szövetében
úgy rejtőzik a költői elem
mint körtében a kukac
Talán talán talán
talán egy sál lilája
lobogtat teutánad
a városi esőben
ázott fura kalandot
ahol sorvadó lombok
ahol az esőlárma
Lehetett volna
de nem így történt
lehetett volna Semmi
fogódzó semmi
kapaszkodó az észnek
Tekintsd végső dolognak
nincsen rá magyarázat
Semmi fogódzó semmi
szempont támpont
az észnek.

Fodor Ákos - Misztérium

Asszony és férfi

becsülje egymásban

a Gyufát, a Mécsest.

Wass Albert - A csend

 

Némán lopódzik, mint a tolvaj,

S szellő, ha rezzen, elszalad,

Meg-meglapulva, fáról-fára,

Vonul a bükkfa-bolt alatt. 

 

Láthatatlan tündérkezekkel

Átfogja sápadt homlokom,

Megvigasztal pajkos mosollyal,

S gondolatként tovább oson. 

 

Ma már várhatsz, te gyilkos élet,

Erdő-magányban maradok,

Nekem ma költő-marsot zengenek

A vadvirágos kardalok. 

 

Ma megszűnt minden régi bánat,

Begyógyultak az új sebek.

Ma ünneplő tündér körömből

Örvény-fenékre nem megyek. 

 

Hadd zengjenek a régi húrok,

Hegedűmből ma dal fakad...

Ott fent, a Csend-tündér lánya

Vonul a bükkfa-bolt alatt.

Szabó Lőrinc - Ez vagy te!

Ne sirass, fiam, Szvétakétu! 

Én se sírok már érte:

nem olyan fontos dolog a halálom.

Semmi se vész el ezen a világon,

egy a lélek és ezer a ruhája
s a valóság csak ez a könnyü pára.
Ne sirass, Szvétakétu!

Száz virágból hordják össze a méhek
a drága mézet,
száz illatot és száz színt elkevernek,
így találják meg a sokban az egyet:
egy a valóság s ezer a ruhája,
a lélek az egy, ez a könnyü pára,
hiszed-e, Szvétakétu?

Folyamok futnak keletnek, nyugatnak
és megnyugodnak;
melyik melyik volt, nem tudja a tenger.
Én is megteltem már az örök eggyel:
egy az anyag s minden más csak ruhája,
lelkünk öltözik, ez a könnyü pára,
érzed-e, Szvétakétu?

Vágd meg e fügét! Mi van benne? Csak mag?
Vágd szét a magvat!
Mit látsz? Semmit? – Ez a semmi a magban,
ez nő meg fává, ez a láthatatlan:
ez a lélek, a mindenség csirája,
ez a valóság, ez a könnyü pára,
tudod-e, Szvétakétu?

Eltűnik, mint ha sót teszel a vízbe,
de ott az íze:
mindenen átcsap az örök lehellet:
az isten él, az isten A Te Lelked:
ez a valóság, melynek nincs halála,
ez a mindenség, ez a könnyü pára:
Ez Vagy Te, Szvétakétu!

Forrás

Szabó T. Anna - A vers

Időnk nincsen, hát időt ad,

kitágítja a teret,

hullámokba hull a lélek,

csillagporban hempereg,

fény lesz, kő lesz, fű és állat,

taszít, betölt, kiürít,

széles-éles széllel szállat,

üstökössé kisüvít,

zizeg rezgő csillagokkal,

felmorajlik, éji tó,

párállik az illatokkal,

láttat, mint a látható,

fellegekkel, tág egekkel

felemel és kitakar,

illan villódzó vizekkel,

zuhog, zúgó zivatar,

mélység felett mégse enged

szakadékba hullani,

együtt éljük, együtt halljuk,

amit meg kell vallani,

hogy nem múló életünk van,

egy lelkünk és egy szívünk,

annyi testet élhetünk meg,

valahányat elhiszünk,

és a mennyet földön élni,

fellebegni megtanít,

testetlenné lényegülni

földi hústól elszakít,

hanggá, képpé szétszűrődve

átsegít az életen,

felemelve felragyogtat,

ezerszeres szerelem,

mert a lényben ott a lényeg,

a teremtés igaza:

ezer testben egy a lélek,

az az igazi haza,

elengedni, visszatérni,

újra menni, messzire,

aki érti, az szabad lesz,

lesz ereje, lesz szíve,

tudni fogja, van segítség,

tudja, nincs már egyedül,

időt kap a változásra,

s időtlenné lényegül.

 

Forrás 

Kökény Éva - Ébredés

Szeretem a reggelt

a kábult ébredést

amikor

épp hogy eszmél a lét

a lélek lebeg

nem pakolt rá még

gondokat –

mert a ködfátyolos csendben

ilyenkor még álomszárnyon jár a

gondolat

 

Kökény Éva

Reményik Sándor - Öröktűz

Egy lángot adok, ápold, add tovább;

Csillaggal álmodik az éjszaka,

És lidércfénnyel álmodik a láp

És öröktűzzel álmodik a szívem.

Egy lángot adok, ápold, add tovább,

És gondozd híven.

 

Egy lángot adok, - én is kaptam azt

Messziről, mint egy mennyei vigaszt,

Egy lángot, amely forraszt s összefűz,

Én jártam Vesta ledőlt templomában,

Az örök-égő lángot ott találtam,

S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.

 

Földindulás volt, megindult a hegy,

És eltemette a kis templomot,

De a lángot nem bírta eltemetni,

Én égve leltem ott;

És hozzá imádkoztam s benne hittem

S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát.

Én égve hazavittem.

Azóta szívem mélyén ég, ragyog

A viharfújta, széllengette láng,

És el nem oltják semmi viharok.

 

Egy lángot adok, ápold, add tovább;

Csillaggal álmodik az éjszaka,

És lidércfénnyel álmodik a láp,

És öröktűzzel álmodik a szívem.

Egy lángot adok, ápold, add tovább

És gondozd híven...

 

1920 január

Szepes Mária - A vízről

A víz a folyékonyság eleme. Ereje a leghatalmasabb a természetben. Minden formát magára ölt anélkül, hogy feladná saját lényegét.

Ha elrejtőzünk ...

Ha elrejtőzünk a halál elől, az élet elől rejtőzünk.
A nevem Emily c. film

Kahlil Gibran - A fájdalomról

És egy asszony szólott, ezt mondván: Beszélj nekünk a Fájdalomról.
És ő ezt mondá:
Fájdalmatok a megértést magába záró héj megtörése.
Miként a gyümölcs magvának meg kell törnie, hogy szíve a nap elé állhasson, meg kell ismerjétek a fájdalmat.
És ha szívetek képes volna életetek mindennapi rejtelmeit csodálni, fájdalmatokat nem kevésbé látnátok gyönyörűségesnek, mint örömeteket;
És elfogadnátok szívetek évszakait, amiként mindig is elfogadtátok a földjeitek fölött átvonuló évszakokat.
És figyelmetek derűvel kísérné a bánat telét.
Fájdalmatokat gyakorta magatok választjátok.
Ez az a keserű ital, amellyel a bennetek lakozó orvos gyógyítja beteg éneteket.
Bízzatok tehát az orvosban, és csöndes nyugalommal igyátok orvosságát;
Mert az ő kezét, amely bár súlyos és kemény, mégis a Láthatatlan gyengéd keze vezeti,
És a pohár, amelyet ő hoz, égeti ugyan ajkatokat, de abból az agyagból való, amelyet az örök Fazekas a saját szent könnyeivel lágyított meg. 

Kahlil Gibran - A próféta (részlet)

Szabó T. Anna - Varázslódal

Táltosságba magasodva,

négy égtájjá tágasodva,

mint a nyírfák, mint a rétek

messze nyúlnak, égig érnek,

 

hóban csúszva, tóban úszva,

siklandósan újra s újra

gázolni a csalitosban,

járni sűrű vad titokban,

 

fénysávokon átlábolni,

mendegélni, bandukolni,

látni, ahogy lemegy a nap,

csak az élők heve marad,

 

formálható, tág anyagban

fogni, ami láthatatlan,

csillagokig felnyurgulni,

megtanulni újratudni,

 

felsóhajtva, lélegezve,

minden percben ébredezve,

rátalálni a talányra,

hagyni, mosson át az árja,

 

ellazulni, felengedni,

minden rosszat elengedni,

túllépni a pontnyi énen,

úgy lebegni, por a fényben,

 

átváltozni bármi mássá,

ürességgé, nemtudássá,

nevesincsen szeretetté -

és nem félni soha többé.

 

Forrás