Elmondhatatlan nyár van;
fahéj a vaníliával, tikkadt
gyümölcsökkel úszik a
párlat és csak fekszünk
a nyugágyon, ahogy körülvesz
e nyugalmas béke-háború
a virágok s méhek viadalában –
nyár van, nagyon nyár.
Lekvár, élesztő, reggeli
harmatos szemeinkben
délre a világ ruhákat cserél,
majd újra öltözik, milliónyi
színpompa áriaként zenél,
s ha nyár, akkor rét, akkor
mezőn heverés: felhőkkel
s csillagokkal fogadunk,
melyikünk fekszik a másik
fölé. Mézes narancs bőrödhöz
ragadok mint fűhöz a reggeli
napfény – közben limonádét.
S este sétálva a szerecsen,
bíbor fűszeres ég alatt,
mikor a holnapi csodára
készül a nap, belesúgod fülembe
szellő-halkan; „a semmibe
de elfáradtam”, s nevetünk
nagyokat, majd eltűnünk
a bódult szerelem-fák alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése