Hajnal Gábor - Nyári szélben

Az ösvénymenti bodza is kinyílt,
mint illatos tenyér, simítja arcom,
mélyen beszívom a nyár örömét,
szirmok selymébe fejemet lehajtom.
Lepke kereng s én kapkodok feléje
és hunyorogva nézek fel az égre,
hol apró felhők egymásba fonódva
ölelkeznek szertelenül, s belopja
fáradt izmokba nyugalmát a zöld,
napmeleg nyújtózkodó drága föld.
Káposztalepkék kerengnek fölöttünk,
sűrű, selymes lomb közt rezeg az ég.
Fekszünk a fűben, elfullad a szó és
a vészterhes vágy a tisztásra lép.
Szöghajad leng a kusza nyári szélben,
sötétzöld szemed lehunyt, észrevétlen,
és csókod villanyárama cikázik véremen át,
s már csupán test vagyok.
Szorgos agysejtjeim mind elpihennek,
melled, hasad, combod úgy körbefog,
mint szigetet szikrázó habú tenger,
köröttem ring, s ringok én is vele
a sötétzöld szemű perc éneke,
s hullok, hullok ziháló végtelenbe.