Nagy László - Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet -
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.

Nagy László: Adjon az Isten Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet – nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.

Várnai Zseni - Éveim

Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.

Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
– de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, – én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek…
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek,
– sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!

Kányádi Sándor - Ballag már

Ballag már az esztendő,
vissza-visszanézve,
nyomában az öccse jő,
vígan fütyörészve.

Beéri az öreget
s válláról a terhet
legényesen leveszi,
pedig még csak gyermek.

Lépegetnek szótlanul
s mikor éjfél eljő,
férfiasan kezet fog
Múlttal a Jövendő.

Rákos Sándor - Az új esztendőhöz

A küszöbön hideg szelet kövintve
az idő vasalt kapuját belökted
s már itt jársz udvarunkon – méltóságos
lépéseidtől dübög a fagyott föld.
Körülötted tizenkét hónapod,
erősek, mint a fiatal bikák,
meg-megrezzennek, mikor a zimankó
hosszúszőrű, fehér kutyája mordul.
Terméskőből és tölgyfagerendából
raktunk házat az ordas szelek ellen
s mind begyűjtöttük egy ország nyarának
terményeit, kemény munkánk gyümölcsét.

Üdvözlünk, új év, nálunk tele kamrát
találsz és sok rakott csűrt, asztalunknál
jó bor mellett kedvedre elmulathatsz.
S ha öledben legelső hónapoddal
körünkben majd hosszabban időzöl,
meglátod, a vendégség is vidámabb
az olyan háznál, hol a nép a gazda.
Telepedj a kályha mellé, hasábfát
dobunk a tűzre, odakint csikorgó
fagy repeszti a földet, melegedj meg!

Szabó Lőrinc - Káprázat

Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körűl,
aztán part s tenger összevegyűl,

s együtt, egymás partján heverünk; –
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; –

vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerüen
lüktetnek és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; –

vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,
húnyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,

s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc –

óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltününk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.

Reményik Sándor - Vágy

Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy falevél,
Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy elvesző árnyalat
Az alkony ezerszínű tengerén,
Szeretném fölszívni az árnyakat,
S magamat tőlük fölszívatni én.

Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy lehelet,
Mint szél fuvalma, mely alig-alig
Borzolja fel az alvó vizeket,
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy tétova napsugár,
Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
És nem keres és nem talál,
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy tűnő napsugár.

(S szeretném, ha mellettem elmenet,
Valaki szólna:
"Nézd, már itt az ősz,
Sárgulnak lassacskán a levelek."
És nem ismerné meg a levelet.

És szeretném, ha rajtfelejtené
Valaki a szemét az alkonyégen,
S szólna: "ezerszínű az alkonyat,
Így láttuk ezt valaha, - vele - régen."
És nem sejtené, hogy egy árnyalat
Az esti színek közt én vagyok éppen.

És szeretném, ha jönne valaki
Az erdő rejtekébe
És szólna, "nini, milyen különös:
A nap e mély homályban is ragyog."
És nem tudná, hogy az is én vagyok.)

Szeretnék úgy hozzádsimulni
Természet - mint a vén moha
A fák északos oldalán,
S nem lenni hozzád hűtelen soha.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint tücsök hangja holdas éjeken,
S szeretném, ha valaki elborongna
Rajtam, mint multból zengő éneken.

S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
Természet - mint a síri por,
Mit ezeréves hantokról a szél
Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
Ott játszana velem egy kisgyerek,
Kicsiny kezén futnék fel és alá,
S e port, mely egyensúlyát nem leli:
Egy percig egyensúlyban tartaná.

Csak úgy - 1920

Reményik Sándor - A karácsonyfa énekel

Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba.

A szűk szobában is terem öröm,

gyúl apró gyertya ínség idején,

óh, csak ne legyen sorsom bús közöny,

óh, csak legyek a fény forrása én,

apró gyermekek bálványozott fája,

én az idegen, én a jövevény.

Égő fenyőfa, égő áldozat,

akit az Isten ősi otthonából

emberek örömére elhozat.

Csak rajzolódjék mélabús árnyékom

imbolyogjon a szűk szobák falán,

mindegy, hogy mi lesz velem azután.

Bradányi Iván - A szívemmel látlak téged

A szemünk a szívünk tükre,

visszatükrözi bánatunk.

De fényt borít éjjelünkre,

benne mindent megláthatunk.

Mindent, mit egymásnak adtunk,

s ami megmaradt még nekünk.

Mindent, mit egymástól kaptunk,

az egész életünk.

A szívemmel látlak téged,

a szívemmel emlékezem.

A szívemmel látlak téged,

ha fáradt a két szemem.

Úgy várom az érkezésed,

mint a holdfény a csendes éjt,

a szívemmel látlak téged,

most itt vagy és minden oly szép.

Volt napfényben fürdő évünk,

volt sok szomorú éjszakánk.

De mindig, ha összenéztünk,

újra villant a régi láng.

Az éveink messze szálltak,

bennünk nem hoztak változást,

én most is oly szépnek látlak,

mert a szívemmel nézek rád.

A szívemmel látlak téged,

a szívemmel gondolok rád.