Gerald Durrell - Idill (2)

A  tavasz  lassan  alámerült  a  forró,  perzselő,  hosszú  nyári  napokba,  melyek  érkezését  a kabócák harsány, izgatott éneke jelezte: az egész sziget remegett a kiáltásaiktól. A földeken kiteltek  a  kukoricacsövek,  selyem  hajuk  barnából  vajszőkére  érett,  ha  lehántottam  a levélburkot, és beleharaptam a magok gyöngysorába, tejes lé fröccsent a számba. A tőkéken szeplős, meleg fürtökben csüngött a szőlő. Az olajfák roskadoztak a gyümölcs súlyától; a sima, zöld olajbogyók olyanok voltak, mint a nefritkőcseppek; közöttük citerázott a kabócák kórusa. A narancsligetekben a sötét, fényes levelek között a gyümölcsök kezdtek vörösen izzani, mintha gödrös, zöld bőrük lassan elpirult volna.
Fönt a dombokon, a sötét ciprusok és a hanga között rajokban táncoltak a lepkék, keringtek, mint a konfetti a szélben, leleszálltak egy levélre, hogy petesortüzet bocsássanak ki rájuk. A szöcskék és sáskák raja pörgött a lábam alatt, mint valami óraszerkezet; részegen röpködtek a hangában,  szárnyuk  ragyogott  a  napon.  A  mirtuszok  között  imádkozó  sáskák  mozogtak, óvatosan, könnyedén ringatózva, mint a megtestesült gonoszság. Karcsúak voltak és zöldek, áll nélküli képükből kidülledt óriási, fagyosan aranyszínű gömbszemük.  Ijesztő, ragadozó eszelősség sugárzott a szemükből. Szögletes karjuk a hegyes fogak rojtjaival mintha imára emelkedne a rovarvilág felé, végtelenül alázatosan és buzgón, és csak akkor rezzent, ha egy lepke túlságosan közel repült el mellette.
Estefelé, amikor hűvösebb lett, a kabócák abbahagyták az éneklést, szerepüket átvették a zöld levelibékák,  melyek  nyirkosan  tapadtak  a  citromfák  leveleire  lent  a  forrásnál.  Kiguvadt szemük  szinte  hipnotizáltan  bámult,  hátuk  fénylett,  mint  a  levelek,  melyek  között  ültek. Felfújták hangzsákjukat, és rekedten kuruttyoltak, olyan hévvel, hogy félő volt, nyirkos testük megreped az erőlködéstől. Amikor a nap lebukott, rövid, almazöld alkony következett, mely fokozatosan fakult, és mályvaszínűre változott; a levegő lehűlt, és eltelt az est illataival. Ekkor jöttek  elő  a  varangyos  békák  ragacsos  bőrükön  furcsa,  térképszerű,  palackzöld  foltokkal. Lopakodva  huppantak  az  olajfaligetek  hosszú  fűcsomói  között,  ahol  a  lószúnyogok bizonytalan röpte mintha lebegő gézfüggönnyel borította volna a talajt. A varangyok ültek, pislogtak,  azután  egyszerre  utánakaptak  egy-egy  arra  röppenő  lószúnyognak,  majd visszakuporodtak kissé zavart képpel, és hüvelykujjukkal gyömöszölték nagy szájukba a rovar kifityegő szárnyát és lábát. Fölöttük a roskatag kert málladozó falán a kis skorpiók sétáltak ünnepélyesen, kéz a kézben, a dundi mohadombocskák és csöpp gombaligetek között.
A tenger sima volt, meleg és sötét, mint a fekete bársony: egyetlen fodrocska sem törte meg tükrét. Albánia távoli partját csak az ég kissé vöröses izzása jelezte. Fokozatosan, percről percre mélyült ez az izzás, egyre fényesebb lett, és szétterjedt az égen. Azután egyszerre felbukkant  az  óriási,  borvörös  hold  a  hegyek  csipkés  ormai  felett,  és  egyenes,  vérpiros ösvényt festett a sötét tengerre. Most megjelentek a baglyok, és oly nesztelenül lebegtek fáról fára, mint a pernye. Meglepetten huhogtak, mikor a hold egyre magasabbra emelkedett, és előbb  rózsaszín,  majd  aranyszínű  lett, és  végül  úgy  ült  csillagfészkében,  mint  egy ezüstbuborék.

Gerald Durrell - Családom és egyéb állatfajták - Tizedik fejezet