Életem során abban a csodás kiváltságban volt részem, hogy szenvedő emberekkel dolgozhattam. Gyakran megjegyeztem szenvtelenül, hogy: "Az emberek nem jönnek hozzám, amikor jól vannak." Azért nevezem ezt kiváltságnak, mert valami csodálatos dolog történik az emberekkel, amikor a világuk összeomlik: az alázat, a nemesség, a felsőbb intelligencia abban a pillanatban megmutatkozik, amikor a térdünk a padlóhoz ér.
Talán valahol épp itt tart most az emberiség: közel állunk ahhoz, hogy felfedezzük, nem vagyunk olyan okosak, mint azt gondoltuk. Az élet arra kényszerít majd minket, hogy felhagyjunk a szokásos támadásokkal és védekezéssel, hisz sehová sem vezetnek, és végre utat találjunk magunkban ahhoz a teljességhez és szépséghez, amelyek valójában vagyunk.
I've
had the great privilege in my life of working with those who suffer.
I've often noted dryly, "People don't usually come to me when things are
going well." I say it's been my "privilege" because something very beautiful happens to people when their world has fallen apart: a humility, a nobility, a higher intelligence emerges at just the point when our knees hit the floor. Perhaps, in a way, that's where humanity is now:
about to discover we're not as smart as we thought we were, will be
forced by life to surrender our attacks and defenses which avail us of
nothing, and finally break through into the collective beauty of who we
really are.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése