Hogyan is lehetséges az egyáltalán, hogy egy lény, aki olyan érzékeny drágakövekkel láthat, mint a szemek, olyan bűvös hangszerrel hallhat, mint a fülek, és az idegszálak olyan káprázatos arabeszkjével rendelkezik, mint az agy, képes egy istennél bármi kevesebbnek megtapasztalni önmagát? És ha ehhez még azt is hozzáveszed, hogy ez a mérhetetlenül kifinomult organizmus szétválaszthatatlanul „egybeszövődött” környezetének még nála is csodálatosabb képződményeivel – a legparányibb elektronikus mintáktól a galaxisok egész közösségéig –, akkor hogyan lehet azt akárcsak elképzelni is, hogy ez a testet öltött örökkévalóság ráunhat a létezésre?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése