utad vagyok - célod nem.
Lassan fuss rajtam.
Akik megvilágítják a lelkünk, a szellemünk. Amit helyettünk öntenek szavakba olyan ékesen vagy olyan magától értetődő egyszerűséggel. Olyan szívderítően vagy olyan inspirálóan. Olyan finoman vagy olyan leplezetlenül, pontosan. És akik eldalolják azt.
Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok. A föld a nyár végi esőktől újra nedves és puha. A levelekről a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél. Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.
Mikor a nyárvégi esős idő szűnik, az ég kitisztul és az időre
jellegzetes lágy nyugati szél megindul, tudom, hogy itt vannak az
aranynapok, mindig találok valamilyen módot arra, hacsak kétszer, vagy
háromszor huszonnégy órára is, de a hegyekbe menjek, és a kertekben
töltsek el annyit, amennyit csak lehet. Nemcsak azért, hogy a szőlőtőkék
alá üljek, sorra, lassan végigkóstoljam a fajták
elragadó sokaságát. A Muscat Blanc Hamburg, a tojásdad fekete muskotály,
omló mazsolaízével minduntalan visszatérésre csábít. De ott van a
Muscat Ottonel, a Mézes Fehér, a Delaware, a Szőlőskertek Királynője is.
Közben mandulát rágcsálok, leülök a partra, friss diót hámozok,
figyelmesen és gondtalanul. Ezekben a kései, érett napokban még a
madarak is megszólalnak. Reggel korán rigót hallok, délután a fülemüle
énekel néhány ütemet, mintha sóhajtana, s alig tudom a meghatottságtól
könnyemet visszafojtani. Miért? Nem tudom.
Reggel tavasz van, délben nyár, este ősz, az akác virágzik, a cinke szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a völgyből, olyan ez az idő, mint az egész év összefoglalása, de kimondhatatlan békével és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s a bűbájos melankóliába feloldaná.
Kimegyek a kertek közé, hogy teleigyam magam az érettség illatával, szemem jóllakjon a dús káposzták, répák, érett paradicsomok, paprika, a nehéz tökök és dinnyék csodájával. A gyalogút fölé szilvafa hajlik, két szemet leszedek, a földre hajolok, hogy a lábam mellöl a négylevelű lóherét leszedjem, mintha május vége lenne.
De kimegyek azért is, mert a múlandóságnak e bűvös napjaiban, inkább,
mint a friss áprilisban, a lángoló júliusban, közvetlenül át tudok élni
valamit: az élet megdicsőülését. Az az arany, ami az égen és a
levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik
az érett föld körül. S ebben a világ fölötti tündöklésben, a halál
küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély
s erőszak nélkül a természet önszántából szórja el egész vagyonát,
ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül is
valamilyen rejtélyes gyümölcs. Valahányszor az aranynapok elkövetkeznek,
én elindulok, hogy létükben részesüljek, mindig kapok valamilyen
belátást, mintha az év munkája akkor érett volna meg, és szüretelésre
készen állna. Az idén e napok aránylag későn kezdődtek és szokatlanul
soká tartottak. Az ég szeptember huszadika körül derült ki, az arany az
erdők fölött október ötödikén még mindig ragyogott, az erdei pacsirta
szüntelenül énekelt, és a nedves völgyekben ibolyát szedtem csokorba.
Könnyű nyári ruhában félnapokat kószáltam az erdőben, s amikor
hazatértem, a szőlőskertek alatt nyíló levendulát találtam.
Most elmondom, mid vagyok,
mid nem neked:
vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék, csak csönd neked.
E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van, maradhatok.
Ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
Se jel, se láng, csak csönd, mely égig ér.
S folytatom, mid vagyok, mid nem neked:
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölébem hajolj, lásd, hamu vagyok,
belőlem csak jövőd jósolhatod.
Most elmondtam, mid vagyok,
mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék, csak csönd neked.
Kiszakad a sötétségből,
fényes fej a sötét ölből,
ég könnye, föld verítéke,
nap kezdete, éjjel vége.
Fényes fejét földre hajtja,
sűrű sötét betakarja,
szép kezdetben szomorú vég,
nyári reggel, gyönyörűség.
Amikor másodszor találkoztam a Szeretettel.
A lelkem összetört.
és megkérdeztem,
„Hogyan tudtál megbántani engem?”
És a Szeretet azt válaszolta,
„Te reagáltál így a helyzetre.
Én képtelen vagyok fájdalmat okozni.”
A harmadik alkalommal, amikor találkoztam a Szeretettel.
Az energiám kimerült
és megkérdeztem,
„Hogyan tudtál kimeríteni engem?”
És a Szeretet azt válaszolta,
„Az önszereteted hiánya és a megfelelő határok felállításának elmulasztása volt az oka.
Én képtelen vagyok kimeríteni téged.”
A negyedik alkalommal, amikor találkoztam a Szeretettel.
Az egész lényem egyedül érezte magát
és megkérdeztem,
„Hogyan tudtál elhagyni engem?”
És a Szeretet válaszolt
„Mindig veled vagyok és soha nem hagyhatlak el,
mivel benned lakom.”
Az ötödik alkalommal, amikor találkoztam a Szeretettel.
A lelkem sebezhetőnek, meztelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát
és megkérdeztem,
„Hogy hozhattál zavarba?”
És a Szeretet azt válaszolta,
„Az egód volt az, ami miatt zavarba jöttél.
Én képtelen vagyok szégyent tapasztalni vagy szégyent okozni”.
A hatodik alkalommal, amikor találkoztam a Szeretettel
Düh hullámzott át rajtam
és megkérdeztem,
„Hogyan vehetted el tőlem?”
És a Szeretet azt válaszolta
„Nem tudok elvenni tőled.
Adok, miközben semmit sem kérek cserébe.
Mivel feltétel nélküli vagyok.”
A hetedik alkalommal, amikor találkoztam a Szeretettel,
a szomorúság mély érzése töltött el
és megkérdeztem
„Hogyan tudtál rászedni, majd kihasználni?”
És a Szeretet igazán gyengéden és együttérzően válaszolt:
„Ne téveszd össze, hogy valaki képtelen szeretni téged.
az én valódi mivoltommal.”
És a nyolcadik és egyben utolsó alkalommal, amikor találkoztam a Szeretettel,
úgy üdvözöltem, mint egy régi barátot
Szabadon az elvárásoktól, szívfájdalomtól, fájdalomtól, szégyentől és feltételektől.
És a Szeretet átölelt engem és azt mondta,
„Most már igazán ismersz engem.”
~ o ~ o ~ o ~
The first time I met Love
My heart was broken
and I asked
“How could you have betrayed me?”
And Love replied
“It was your expectations. I am incapable of betrayal.”
The second time I met Love
My spirit felt crushed
and I asked
“How could you have hurt me?”
And Love replied
“It was your reaction to the situation.
I am incapable of causing pain.”
The third time I met Love
My energy was drained
and I asked
“How could you have depleted me?”
And Love replied
“It was your lack of self-love and failure to set appropriate boundaries.
I am incapable of depleting you.”
The fourth time I met Love
My entire being felt alone
and I asked
“How could you have abandoned me?”
And Love replied
“I am always with you and can never leave you
As I dwell within you.”
The fifth time I met Love
My soul felt vulnerable, naked and exposed
and I asked
“How could you have embarrassed me?”
And Love replied
“It was your ego that caused you to feel embarrassed.
I am incapable of experiencing or causing shame.”
The sixth time I met Love
Anger rippled through me
and I asked
“How could you have taken from me?”
And Love replied
“I cannot take from you.
I give while asking for nothing in return
As I am unconditional.”
The seventh time I met Love
A deep sense of sadness pervaded me
and I asked
“How could you have fooled me and then used me?”
And Love replied rather gently and compassionately
“Do not mistake someone’s inability to love you
For the truth of who I am.”
And the eighth and final time I met Love
I greeted it as an old friend
Free from expectations, heartbreak, pain, shame and conditions
And Love embraced me and said
“Now you truly know me.”
Amikor egy nőt közelebb akarok hozni az Élet/Halál/Élet természethez,
arra kérem, hogy ápoljon kertet. Legyen ez akár pszichikus, akár sárral,
földdel, növényekkel, s minden olyasmivel rendelkező kert, ami
körülveheti és segítheti az embert. Jelképezze az ősi pszichét. A kert
konkrét kapcsolat az élettel és a halállal. Akár azt is mondhatnánk,
hogy van olyasmi, hogy kertvallás, mert alapvető pszichológiai és
szellemi tanításra képes. Bármi történik is a kerttel, az megtörténhet a
lélekkel és a pszichével – túl sok vagy túl kevés vizet kap, bogarak
lehetnek benne, forróság, vihar, árvíz, invázió rongálhatja, csodák,
halál, visszatérés, áldás, gyógyítás zajlik benne.
A kert gondozása alatt ezek a nők naplót vezetnek, lejegyzik az
életadásnak és az élet elmúlásának jeleit. Minden egyes bekezdés
pszichikus levest forral. A kertben gyakoroljuk, hogy hogyan hagyjuk
élni és meghalni a gondolatokat, az ötleteket, a kedvezéseket, a
vágyakat, még a szeretetet is. Ültetünk, gyomlálunk, eltemetünk.
Szárítjuk, elvetjük, gondozzuk a magvakat.
Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,
míg oldja-bontja zászlóját a láz,
hogy mint a szél, a szálló angyalok,
sehol se, mégis mindenütt vagyok,
hogy szinte már szeráfi lendülettel
csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,
mint angyalok, kik parttalan terekben
keringnek.
S már nem lehetne könnyed metszeten
se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,
az idegekben érlődő halál
árnyalja kezem tartását s a szám.
S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom
ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz
égessen át, hogy csontomig lehasson
a varázs.
A drága, drága révülés, amelyben
mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,
hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,
mint csillagok közt hulló csillagok!
Csak mély verése ér most, mint a tenger,
a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,
ha sírok is, mint sír a tengerekkel
a kagyló.
Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
és máris részeg tőled minden érzék,
kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
hozzám találsz az áldott szédületben,
hogy többé semmi - ugy-e - nem szakít szét?
mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
egymásba, egymásnak felelve, mint két
tiszta sor!
Nem lehet mindig a felhőkön trónolni, glóriával. Az igazi nagyság arról ismerszik meg, hogy minden helyzetben természetes. Az emberekhez nem leereszkedik, hanem odahajlik.
Ne csukd be még vagy csukd be már
a hűs zsalut az ablakon,
úgyis befolyt a délután,
befolyt a nap, s az alkalom.
Befolyt a perc, befolyt a rét,
befolytak mind a jegenyék,
a távolból utak, terek,
ázott foltokban emberek,
nyugágyak, pondrók, méhek és
napfénybe fúló zümmögés,
a táj, mi forr, az ősz, mi jön,
múlt heverés meleg kövön,
s mint vízbe tinta, zöldbe kék:
befolyt a tó, befolyt az ég.
És mire lassan este lesz,
magába oldja testedet.