Csak az ember mondja, igenis, asszonyom,
miközben azt gondolja, szétszednélek, cicababa.
Csak az ember mondja, a problematika releváns,
miközben azt gondolja, unatkozom, meghalok.
Csak az ember mondja, tessék helyet foglalni,
miközben azt gondolja, ennek hullik a haja.
Isten az AZVAGYOK-AKIVAGYOK, az Egy,
az önmagával azonos, akinek nincs sötét kis titka,
ha valamit elrejt, biztosan szeretetből teszi,
mert szebb, ha folyamatában bomlik ki,
mert még nem bírnám súlyát elviselni.
Amikor IGENt mond rám és rád, nem kering
a fejében pár kósza VAGYMÉGSEM? és
NEMISTUDOM és MEGLÁTJUKMÉGAZT.
Teremtő szóval, teljes erővel és örömmel
helyesli létezésemet, létezésedet,
nem gondolja, hogy na, majd ő embert
farag belőlem, belőled, bár nem fogja vissza magát,
és megálmodja a legjobb formámat, formádat,
s ha ráhagyatkozunk, hozni is fogjuk.
Nem akar ránk ijeszteni, várja közeledésünket,
hogy sokat kérdezzük, és akkor
fokozatosan feltárja a ránk vonatkozó
rejtett igazságokat. Istenben nincs meghasonlás,
nincs színlelés és vásott hátsó gondolat,
ő egy és oszthatatlan, mégis szétosztja
magát köztünk, és mindenkinek épp ugyanannyi
jut, nevezetesen az ő létének teljessége.
Amit nem látunk belőle, az nem fér belénk,
hiszen kicsi kanál vagyunk, de tudja magát
úgy adagolni, hogy a lehető legtöbbet
fogadhassuk be lényegéből. Egy és igaz,
mert nem áltat és nem kettőződik meg,
nem tudathasadásos, nem tesz úgy, mintha…
miközben valójában mégsem. Míg ide-oda
ugrálunk emberi és isteni részünk között,
ő lényegét sosem hazudtolja meg,
mert nincs pillanatnyi árfolyama,
nincs jókedve vagy rosszkedve,
nem kel bal lábbal, nem üti ki a front.
Inkább feltárja a ránk váró veszélyeket, ha kérjük,
megmutatja, hogy öröktől szeret, ha vágyjuk,
ráébreszt, hogy ott is jelen van, ahol nem leljük,
és hogy leginkább velünk akar lenni most és mindig.
